Fodor András: Remember…

L. K.-nak

Nyár vége volt. Nagyon
   felhőzött már a háború.
Utolszor ballagtunk együtt
   a vízhez.
Emlékszel még?... a szélső
   pad betontámfalára,
Ceruzával két összekulcsolódó
   kezet rajzoltál,
s balra-jobbra, mellé:
színtvalló iju önmutogatással
   a nevek kezdőbetüjét.

S jött a keserves tél. Négy hónapig
   ugattak errefelé az ágyuk,
az aknák és gépfegyverek.
Tarolt réteken át, mikor először
   jöttem vissza a partra,
még láttam a padon
   a hóval, széllel, vízzel dacoló
grafit-jelkép nyomát.

De rólad azt se tudtam, hova hajolsz
   a síneken űző parancs,
kiszolgáltatva élsz-e, halsz-e?
   Pedig kívántam volna nyomban
elmondani, míly váratlanu ért,
   hogy a lány, akit együtt
ismertünk, aki még
   a front előtt megírta egy
titkos levében, hogy:
   nagyon szeret
s elfelejteni sose fog,-
   kinek, nem is tudom hogyan, de
summáját illetőn, gorombán
   azt válaszoltam,
én mást szeretek…
   az elutasított lány,
ahogy meglátott, kiugrott a kertből.
   Igen, szinte a kerítésen át
szökkent elém, oly boldog volt, milyen
   előtte soha még.

E hajdani elmondatlan öröm
   azóta is itt röpköd talán
       a lombokkal, tetőkkel
sűrüdő telep szakadékony
   drótjai, terméskövei között…

Mindez, annyi idő után,
   azért oly eleven most,
mert soraid motoszkálnak fejemben.

Írod: sohase éltél
   igazi közösségben,
s bár megvallod, csodák
   határán jártunk együtt,
valahány emlékeztető-jel,
   minden multunkból ujhodó
teremtmény: büszkeség, de
   nagy szomorúság is neked,
akárha magtalan anya
   örvend más gyermekének.

Nincs igazad.
Van egy közös neveltünk.
És nem akármilyen, hisz
elsőszülött barátság.

Különben is, a víz fölött
borozdás támfalával
ugyanúgy áll a valahai pad.
Írhatunk rá, amíg vagyunk.