Fodor András: Válasz egy levélre

„Nem lehet folyton adni, meg adni…

Rossz nézni, ahogy kínlódsz,

– irod – nem embernek való.”

Hidd el, nem én akartam így.

Egyszercsak kiderült, hogy

mások sorsában élek,

mások bűnéért szenvedek.

És nincs mentség az áldozatra.

Érzékenységek poklaiból

az én jogom ki nem világol.

Igazságomra nincsen érdem.

Hidd el, hogy nem kívántam én se

forró tengerbe vetve úszni,

de nem vállalta más.

Volt egy álmom,

hogy lesz még valaki,

akinek tetszik vállalásom,

elfogad úgy, ahogy vagyok

sós karcolások égő

sebétől gazdagultan.

Most már tudom,

hogy ez se teljesül,

hisz aki nem uszik velem,

erőlködéseimbe nem szerelmes,

önzésnek láthat minden karcsapást,

a kétségbeesést is

embertől emberig.

Te még figyelsz a partról,

az én időmben élsz.

Te még hiszed, hogy érdemes

győzködni, fönnmaradni.

Én is hiszem,

hogy lesz elég erőm, –

de félek,

folyton távolodom

elszánt szeretteimtől.