Sebestyén Péter: Opaske uz reči (Kommentár a szavakhoz Szerb nyelven)

     Ay, mondja, és álmodik. Ha majd felébred, észreveszi a legelső cápát és tudja, mit miképpen rendezzen el. Oroszlánok ugyan nincsenek (senki nem bír tudomással efféle lényekről, tehát nem álmodhat velük), de aki e hiányt megméri, az összevérzi a szavak fehér lepedőjét és senki nem marad ártatlanul. A fölforgatott világ entrópiája, semmi más. A vakok ujjaiban ott a körültapogatott fény mindahány megnevezése, amit a  nap vagy az éj megírt.

     A halak szemét látja, a megmozdíthatatlan hiányt a kerekségben, a lámpások sorát a móló mellett. Senki nem vár vissza senkit. A parton még áll valaki, vagy valakinek a szelleme. Ha most nevet ad neki, diadalmasan tér vissza, mint tavasszal a száműzött uralkodók. A palánkra támaszkodik, megméri a távolságot, a háromszögek helyén mintha a saját arca volna, minden uszony csodaszép ami közelít vagy elmarad. Tegnap már eloldozta a csontvázat, álmodik, a szellemnek arca sincs már, csak a hal szeme, ahogy az egekbe emelkedik. Rajzanak a cápák, körültáncolják a felhőket, a csónakban áll és nézi a Föld kezdőpontját, álma véget ér és minden temetetlen szó az eszébe jut. Mikor a hal eléri az  óceán feneketlen fenekét, felébred. A csónak végében ott lapul az ami nincs, sörényén délibáb, az álmok partvidéke, suttog valamit, feltápászkodik  és – mint a szellem –  végiglépdel a móló halszagú kövei felett.

Aj, reče, i sanja. Kad se bude probudio, primetiće prvu ajkulu i znat će, šta na koji način treba srediti. Lavovi ne postoje (nikom nije poznato postojanje takvih stvorenja, dakle ni sanjati se ne može s njima), ali onaj, ko premeri to nepostojanje, okrvavit će belu plahtu reči i niko neće ostat nevin. Entropija prevrnutog sveta, ništa drugo. Svaki naziv opipanog zraka svetlosti što je zapisao dan ili noć, skriva se u prstima slepaca.

     Primećuje oči riba, u krugu nepomerljivi manjak, niz svetiljki pored lučkog nasipa. Niko ne čeka ničiji povratak. Na obali još stoji neko, ili nečija utvara. Ako će dobiti ime, slavopojno će se vratiti kao u proleće prognani vladari. Oslanja se na tarabu, premeri dužinu, na mestu trokuta kao da se njegovo lice nalazi, prekrasna je svaka peraja koja se približava ili nestaje. Juče je već  odvezao kostur, sanja, avet je već bez lica, tek oko ribe postoji kako se u nebo diže. Kuljaju ajkule, oko oblaka plešu, a on u čamcu stojeći promatra početnu tačku Zemlje, kraj je njegovog sna, seća se svake nesahranjene reči. Dostigavši dubinu dubine okeana probudi se riba. U prikrajku čamca se krije ono što ne postoji, na grivi je fatamorgana, primorje sna, šapće nešto, polako se diže – kao avet – i prelazi preko kamenja moloa koji na ribu mirišu.