Szabó Lőrinc: Egyedül

Testvérkém, fáj, hogy egyedül vagyok,

fáj a nappal ezer ugráló szine.

Fáj, hogy annyian megszólítanak,

de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengébb vagyok én az almavirágnál

és leheletnyi holdfénynél is szelídebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:

nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,

milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is

ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakon.

Sírok, -

és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, -

és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...