Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

 Veszekedtem a kisfiammal,
   mint törpével egy óriás:
   - Lóci ne kalapáld a bútort!
   Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
   Jössz le rögtön a gázresóról?
   Ide az ollót! Nem szabad!
   Rettenetes, megint ledobta
   az erkélyről a mozsarat!

    Hiába szidtam, fenyegettem,
    nem is hederített reám;
    lépcsőnek használta a könyves
    polcokat egész délután,
    a kaktusz bimbait lenyírta
    és felboncolta a babát.
    Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
    s az asztal tetejére állt.

    Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
    de azért tetszett a kicsi,
    s végül, hogy megrakni ne kelljen,
    leültem hozzá játszani.
    Leguggoltam s az óriásból
    negyedórára törpe lett.
    (mi lenne, gondoltam, ha mindig
    lent volnál, ahol a gyerek?)

    És ahogy én lekuporodtam,
    úgy kelt fel rögtön a világ:
    tornyok jártak-keltek köröttem
    és minden láb volt, csupa láb,
    és megnőtt a magas, a messze,
    és csak a padló volt enyém,
    mint nyomorult kis rab mozogtam
    a szoba börtönfenekén.

    És ijesztő volt odalentről,
    hogy olyan nagyok a nagyok,
    hogy mindent tudnak és erősek
    s én gyönge és kicsi vagyok.
    Minden lenézett, megalázott,
    és hórihorgas vágy emelt
    - föl! föl! - mint az első hajóst, ki
    az egek felé szárnyra kelt.

    És lassan elfutott a méreg,
    hogy mégse szállok, nem növök;
    feszengtem, mint kis észre sem vett
    bomba a nagy falak között;
    tenni akartam, bosszut állni,
    megmutatni, hogy mit tudok.
    Negyedóra - és már gyülöltem
    mindenkit, aki elnyomott.

    Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
    És ekkor zsupsz, egy pillanat:
    Lóci lerántotta az abroszt
    s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
    Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
    No, ne félj - mondtam csenedesen.
    S magasra emeltem szegénykét,
    hogy nagy, hogy óriás legyen.