Nagyanyám (Magyar)
Szigorú, kemény, papi özvegy volt az apai nagyanyám. Sipirc! – így küldött a sarokba, s szeme mint bot ütött reám.
Kicsi volt; de roppant tekintély egy félelmes életen át, úgy álltak előtte bajúszos fiai, mint a katonák.
Én féltem tőle, menekültem, éreztem, engem nem szeret, s hogy meg ne bántsam, letagadtam előtte rémületemet.
Moccanni, mukkanni se mertem, de ő gyűlölt, gyanakodott, és egyszer, hogy bebizonyítsa, mily gonosz unoka vagyok,
azt mondta rám, hogy ki akartam szúrni ollóval a szemét. – Így ni, – mutatta s kinyitotta ollója szárát – mindakét
szememet egyetlen döféssel próbálta… így ni, a kölyök!… Én elszörnyedve, sírva álltam a felnőtt rokonok között
s tiltakoztam, de neki hittek és csak az anyám hitt nekem és bevitt a másik szobába, sírt ő is, együtt sírt velem.
Nyolc- vagy kilencéves lehettem, mikor ez történt. Nagyanyám már meghalt és én férfi lettem s néha azt hiszem, hogy talán
tévedtem és ő nem is gyűlölt, sok mindent máskép gondolok – – De azt az egyet sohse értem, azt a szörnyű pillanatot,
mikor azt mondta… Úgy szeretném a sírjából fölkelteni a rég elporladt öreget, hogy mondja meg, mért kellett neki,
mért kellett azt az érthetetlen hazugságot rám fognia, a vádat, melynek iszonyától már nem menekülök soha,
mondja meg, hisz megbocsátottam, megbocsátottam érte rég: miért mondta, hogy ki akartam szúrni ollóval a szemét? Feltöltő | Váradi József |
Az idézet forrása | http://krk.szabolorinc.hu/06/07.htm |
|
|