Galgóczi Erzsébet: Vidravas

Másnap a Szabad Nép gyászkeretes különkiadása tudatta az ország népével, hogy Joszip Visszarionovics Sztálin 1953. március 5-én este 9 óra 50 perckor meghalt. Az ismeretlen telefonáló vagy a moszkvai, vagy a londoni rádiót hallgathatta.
A következő napok Sztálin, „az emberiség legnagyobb jótevője” halálának jegyében teltek el. Háromhasábos fényképek jelentek meg: Sztálin a ravatalon, Sztálin ravatalánál díszőrségben az új szovjet vezetők: Malenkov, Berija, Molotov, Hruscsov; díszőrségben Rákosi Mátyás. A Parlamentben Nagy Imre miniszterelnök-helyettes tartott gyászbeszédet, 9-én, Sztálin temetésének napján – a Mauzóleumba, Lenin mellé helyezték –, Gerő Ernő elvtárs délután 4 órakor nagygyűlést tartott a Hősök terén a Sztálin-szobornál, s ezen legalább félmillió budapesti tolongott, őszinte megrendültséget érezve. Ugyanakkor, bár erről senki nem beszélt, legalábbis az ország határain belül nem, az emberek idegrendszere, az egész légkör tele volt várakozással – ehhez talán a kora tavasz is hozzájárult –, mindenki sejtette, érezte, hogy ha nem is az emberiség, de a szocialista világrendszer történetében új korszak kezdődik:
Néhány nap múlva Gyetvayné kinézve az ablakon észrevette, hogy eltűnt a lefüggönyzött autó.
– De hát nem lehet ilyen nyilvánvaló összefüggés egy magyar orvos felfüggesztése és Sztálin élete vagy halála között?! – morfondírozott Gyetvay hitetlenkedve.
Még nem mertek föllélegezni.
Újabb néhány nap múlva vastag borítékot hozott egy küldönc, a kézbesítőkönyvet alá kellett írni. A borítékból egy kulcs esett ki, közönséges, kétvillás lakáskulcs, melyhez fémkarikával egy kartonra gépelt cím volt erősítve: „Balatonberkes, Szamuely u. 7.” Mellette egy géppel írt levél:

Tisztelt Gyetvay elvtárs! A Minisztertanács kiutalt Önnek egy nyaralót. A cím és a kulcs mellékelve.

Aláírás: Birta Ferenc, főosztályvezető. Pecsét.
Ez estefelé történt. Gyetvay vette át a levelet, a házvezetőnő kimenős volt. Gyetvayék nem vártak vendéget és nem készültek sehova. Ilyenkor az orvos szeretett melegítőbe, kényelmes pulóverbe öltözni, bevette magát szobájába s éjfélig dolgozott. Már a végén tartott annak az angol szakkönyvnek, amibe a felfüggesztéskor menekült. Karolináé maradt a lakás többi része, aminek ezeken a csöndes, hosszú estéken nem maradt egy sarka kihasználatlan. A kártyaasztalnál pasziánszozott, a díszes falióra melletti fotelban kardigánt kötött a férjének s az esedékes születésnapokra a barátainak, és hallgatta a rádiót, a hálószobából hosszú telefoncsevegést folytatott a barátnőivel, a konyhában bekapott egy kekszet, ivott egy korty hideg tehát, végül bevette az altatóját, s a legújabban megjelent könyvek egyikével elaludt.
A szokatlan csöngetésre már Karolina is az előszoba ajtaja mögött leselkedett.
– Mi ez megint? – kérdezte izgatottan.
Bementek a nappaliba, Gyetvay elolvasta s átnyújtotta a kulcsot tartalmazó levelet. Magyarázattal is szolgált.
– Az a nyaraló, amit tavaly nem fogadtunk el.
Egy évvel korábban több tudós és művész kapott nyaralókulcsot a Dunakanyarba vagy a Balatonra. Gyetvayék is hallottak néhányról. Ki az a bolond, aki nem fogad el ajándékba egy nyaralót? Gyetvayék meg se nézték, köszönettel visszaküldték a kulcsot, egyszerűen nem volt kedvük a Balatonhoz. Ők a Dunát szerették, fiatalabb korukban motorcsónakkal nagy túrákat tettek. Most már csak üldögélnek a parton, nézik a folyam hömpölygését, megpihentetik tekintetüket az egymás mögött magasodó, egyre kékebb hegyláncokon; ezt nem adták volna egy sokkal frekventáltabb Balatonpartért sem, mint Berkes. A visszaküldőn kulcsra nem jött válasz, egy rosszalló fejcsóválás sem és most … Mit jelent ez?
– Talán ezzel akarnak kárpótolni a meghurcolásért – vélte Karolina.
– De tavaly nem volt miért kárpótolniuk – mondta Gyetvay. – S ez a tavalyi kulcs. Emlékszem az utcanévre … És azt se tudjuk, vége van-e a meghurcolásnak …
Hosszú ideig hallgattak, csak az ingaóra szabdalta hallhatóan az időt.
– Akkor meg talán ki akarnak tolni veled. – Karolina megint rémeket látott.
Gyetvay türelmesen csillapította.
– Kitolni egy nyaralóval? Ez talán túlzás. Van annak kézenfekvőbb módja is … És tavaly mért akartak volna kitolni? … És a többiekkel is ki akartak volna tolni? … Van köztük pártonkívüli is, úgy hallottam …
– Hogy jön ez ide? – csodálkozott a felesége.
– Nem tudom … – Gyetvay elővett a pohárszékből egy megkezdett konyakos üveget és két poharat. Ittak egy kortyot. – Ha arra gondolsz, hogy korrumpálni akarnak vele, nos, nem a párttagot korrumpálják.
– Hanem kit?
– Nem tudom. Talán senkit … Talán egyáltalán nem korrumpálni akarnak vele.
Megint hallgattak percekig. Karolina fölvette kedvenc foteljából a félbehagyott kötést, és a tűk sebesen mozogni kezdtek a kezében. Nyersszínű, vastag, érdes gyapjúfonal volt, egy birkatenyésztő paraszttól vásárolta, akinek a felesége sokáig feküdt a férje osztályán. Száz forintot adott egy kilóért. De kitelt belőle egy nagy kardigán és egy mellény.
– De ha tavaly nem kellett a nyaralójuk – tűnődött Gyetvay –, miből gondolják, hogy az idén kell?
– Talán mégis korrumpálni akarnak vele. S gondolják, hogy ezek után nem mered visszautasítani – mondta Karolina rosszkedvűen.
Gyetvay ivott még egy kortyot s visszatette helyére a konyakos üveget. Megcsókolta a felesége homlokát.
– Vasárnap lemegyünk és megnézzük – mondta, s bevette magát a kuckójába angol könyve mellé. Éjfélig még sok idő van. Vasárnapig is.