Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Galgóczi Erzsébet: De otterval (Vidravas Holland nyelven)

Galgóczi Erzsébet portréja

Vidravas (Magyar)

Másnap a Szabad Nép gyászkeretes különkiadása tudatta az ország népével, hogy Joszip Visszarionovics Sztálin 1953. március 5-én este 9 óra 50 perckor meghalt. Az ismeretlen telefonáló vagy a moszkvai, vagy a londoni rádiót hallgathatta.
A következő napok Sztálin, „az emberiség legnagyobb jótevője” halálának jegyében teltek el. Háromhasábos fényképek jelentek meg: Sztálin a ravatalon, Sztálin ravatalánál díszőrségben az új szovjet vezetők: Malenkov, Berija, Molotov, Hruscsov; díszőrségben Rákosi Mátyás. A Parlamentben Nagy Imre miniszterelnök-helyettes tartott gyászbeszédet, 9-én, Sztálin temetésének napján – a Mauzóleumba, Lenin mellé helyezték –, Gerő Ernő elvtárs délután 4 órakor nagygyűlést tartott a Hősök terén a Sztálin-szobornál, s ezen legalább félmillió budapesti tolongott, őszinte megrendültséget érezve. Ugyanakkor, bár erről senki nem beszélt, legalábbis az ország határain belül nem, az emberek idegrendszere, az egész légkör tele volt várakozással – ehhez talán a kora tavasz is hozzájárult –, mindenki sejtette, érezte, hogy ha nem is az emberiség, de a szocialista világrendszer történetében új korszak kezdődik:
Néhány nap múlva Gyetvayné kinézve az ablakon észrevette, hogy eltűnt a lefüggönyzött autó.
– De hát nem lehet ilyen nyilvánvaló összefüggés egy magyar orvos felfüggesztése és Sztálin élete vagy halála között?! – morfondírozott Gyetvay hitetlenkedve.
Még nem mertek föllélegezni.
Újabb néhány nap múlva vastag borítékot hozott egy küldönc, a kézbesítőkönyvet alá kellett írni. A borítékból egy kulcs esett ki, közönséges, kétvillás lakáskulcs, melyhez fémkarikával egy kartonra gépelt cím volt erősítve: „Balatonberkes, Szamuely u. 7.” Mellette egy géppel írt levél:

Tisztelt Gyetvay elvtárs! A Minisztertanács kiutalt Önnek egy nyaralót. A cím és a kulcs mellékelve.

Aláírás: Birta Ferenc, főosztályvezető. Pecsét.
Ez estefelé történt. Gyetvay vette át a levelet, a házvezetőnő kimenős volt. Gyetvayék nem vártak vendéget és nem készültek sehova. Ilyenkor az orvos szeretett melegítőbe, kényelmes pulóverbe öltözni, bevette magát szobájába s éjfélig dolgozott. Már a végén tartott annak az angol szakkönyvnek, amibe a felfüggesztéskor menekült. Karolináé maradt a lakás többi része, aminek ezeken a csöndes, hosszú estéken nem maradt egy sarka kihasználatlan. A kártyaasztalnál pasziánszozott, a díszes falióra melletti fotelban kardigánt kötött a férjének s az esedékes születésnapokra a barátainak, és hallgatta a rádiót, a hálószobából hosszú telefoncsevegést folytatott a barátnőivel, a konyhában bekapott egy kekszet, ivott egy korty hideg tehát, végül bevette az altatóját, s a legújabban megjelent könyvek egyikével elaludt.
A szokatlan csöngetésre már Karolina is az előszoba ajtaja mögött leselkedett.
– Mi ez megint? – kérdezte izgatottan.
Bementek a nappaliba, Gyetvay elolvasta s átnyújtotta a kulcsot tartalmazó levelet. Magyarázattal is szolgált.
– Az a nyaraló, amit tavaly nem fogadtunk el.
Egy évvel korábban több tudós és művész kapott nyaralókulcsot a Dunakanyarba vagy a Balatonra. Gyetvayék is hallottak néhányról. Ki az a bolond, aki nem fogad el ajándékba egy nyaralót? Gyetvayék meg se nézték, köszönettel visszaküldték a kulcsot, egyszerűen nem volt kedvük a Balatonhoz. Ők a Dunát szerették, fiatalabb korukban motorcsónakkal nagy túrákat tettek. Most már csak üldögélnek a parton, nézik a folyam hömpölygését, megpihentetik tekintetüket az egymás mögött magasodó, egyre kékebb hegyláncokon; ezt nem adták volna egy sokkal frekventáltabb Balatonpartért sem, mint Berkes. A visszaküldőn kulcsra nem jött válasz, egy rosszalló fejcsóválás sem és most … Mit jelent ez?
– Talán ezzel akarnak kárpótolni a meghurcolásért – vélte Karolina.
– De tavaly nem volt miért kárpótolniuk – mondta Gyetvay. – S ez a tavalyi kulcs. Emlékszem az utcanévre … És azt se tudjuk, vége van-e a meghurcolásnak …
Hosszú ideig hallgattak, csak az ingaóra szabdalta hallhatóan az időt.
– Akkor meg talán ki akarnak tolni veled. – Karolina megint rémeket látott.
Gyetvay türelmesen csillapította.
– Kitolni egy nyaralóval? Ez talán túlzás. Van annak kézenfekvőbb módja is … És tavaly mért akartak volna kitolni? … És a többiekkel is ki akartak volna tolni? … Van köztük pártonkívüli is, úgy hallottam …
– Hogy jön ez ide? – csodálkozott a felesége.
– Nem tudom … – Gyetvay elővett a pohárszékből egy megkezdett konyakos üveget és két poharat. Ittak egy kortyot. – Ha arra gondolsz, hogy korrumpálni akarnak vele, nos, nem a párttagot korrumpálják.
– Hanem kit?
– Nem tudom. Talán senkit … Talán egyáltalán nem korrumpálni akarnak vele.
Megint hallgattak percekig. Karolina fölvette kedvenc foteljából a félbehagyott kötést, és a tűk sebesen mozogni kezdtek a kezében. Nyersszínű, vastag, érdes gyapjúfonal volt, egy birkatenyésztő paraszttól vásárolta, akinek a felesége sokáig feküdt a férje osztályán. Száz forintot adott egy kilóért. De kitelt belőle egy nagy kardigán és egy mellény.
– De ha tavaly nem kellett a nyaralójuk – tűnődött Gyetvay –, miből gondolják, hogy az idén kell?
– Talán mégis korrumpálni akarnak vele. S gondolják, hogy ezek után nem mered visszautasítani – mondta Karolina rosszkedvűen.
Gyetvay ivott még egy kortyot s visszatette helyére a konyakos üveget. Megcsókolta a felesége homlokát.
– Vasárnap lemegyünk és megnézzük – mondta, s bevette magát a kuckójába angol könyve mellé. Éjfélig még sok idő van. Vasárnapig is.



KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásap. 185-187.

De otterval (Holland)

De volgende dag verkondigde een speciale editie met rouwrand van Szabad Nép dat Josip Vissarionovitsj Stalin op 5 maart’s avonds om 9.50 uur was overleden. De onbekende die de vorige avond had gebeld, moest naar de radio van Moskou of van Londen hebben geluisterd.
De komende dagen stonden in het teken van de dood van Stalin, ’de grootste weldoener van de mensheid’. Er verschenen foto’s over drie kolommen: de opgebaarde Stalin; de nieuwe Sovjet-leiders Malenkov, Beria, Molotov en Chroesjtsjov die een erewacht vormden naast de opgebaarde Stalin; Mátyás Rákosi als een van de mannen in de erewacht. In het partement hield vice-premier Imre Nagy een lijkrede, en op de negende, de dag van de begrafenis van Stalin – hij werd in het mausoleum naast Lenin bijgezet – leidde kameraad Ernő Gerő om 4 uur ‘s middags een grote manifestatie op het Plein van de Helden bij het standbeeld van Stalin, waar zich ten minste vijfhonderdduizend mensen verdrongen met een gevoel van oprechte verslagenheid. En terzelfder tijd was – hoewel niemand daarover sprak, althans niet binnen de landsgrenzen – het zenuwgestel van mens en atmosfeer vol verwachting – waartoe wellicht ook de vroege lente bijdroeg. Iedereen vermoedde en voelde dat een nieuw tijdperk aanbrak, zo niet in de geschiedenis van de mensheid dan toch in het socialistische wereldbestel.
Een paar dagen later merkte mevrouw Gyetvay, toen ze naar buiten keek, dat de zwarte auto was verdwenen.
Er kan toch niet zó’n rechtstreeks verband tussen de schorsing van een Hongaarse arts en leven of dood van Stalin bestaan!? peinsde Gyetvay ongelovig.
Ze durfden geen hoop te koesteren.
Weer enkele dagen later bracht een bode een dikke envelop; ze moesten voor ontvangst tekenen. Uit de envelop vielen een sleutel – een goedkope huissleutel aan een metalen ring, waaraan een stukje karton was bevestigd met een adres erop: Balatonberkes, Szamuelystraat 7 – en een op een schrijfmachine getypt en gestempeld briefje:

‘Geachte kameraad Gyetvay! De ministerraad heeft u een zomerhuis toegewezen. Hierbij ingesloten vindt u adres en sleutel.’

Ondertekend Ferenc Birta, afdelingschef.
Dit gebeurde tegen de avond. Gyetvay had de brief aangepakt; de huishoudster had paar vrije dag. De Gyetvay’s verwachtten geen gasten en waren evenmin van plan uit te gaan. Het was zijn gewoonte op zijn vrije avonden een trainingsbroek en een gemakkelijk zittende trui aan te trekken en tot middernacht in zijn studeerkamer te werken. Het Engelse studieboek, waartoe hij op de dag van zijn schorsing zijn toevlucht had genomen, had hij bijna uit. De rest van de woning was dan Karolina’s domein en op dergelijke lange, stille avonden bleef geen plekje onbenut. Ze legde een spelletje patience op de speltafel, in de fauteuil naast de versierde klok breide ze, luisterend naar de radio, een trui voor haar man of voor vrienden als een van hen spoedig jarig was, in de slaapkamer voerde ze lange telefoongesprekken met haar vriendinnen, in de keuken dronk ze koude thee met een koekje en ten slotte nam ze haar slaaptabletten in en viel in slaap, meestal met een pas verschenen roman in de hand.
Bij het onverwachte gebel stond ook Karolina al achter de deur van de hal te gluren.
‘Wat is dat nou weer?’ vroeg ze opgewonden.
Ze gingen naar de woonkamer. Gyetvay las het briefje en overhandigde haar het kattebelletje en de envelop met de sleutel. Hij verklaarde: ‘Dit is het zomerhuis dat we vorig jaar niet hebben geaccepteerd.’
Een jaar geleden hadden verscheidene geleerden en kunstenaars een zomerhuis in de Donaubocht of aan het Balatonmeer aangeboden gekregen. Wie was zo gek zo’n aanbod niet te accepteren? De Gyetvay’s waren niet eens gaan kijken; ze hadden de sleutel met dank teruggestuurd: ze hadden eenvoudig geen zin om naar het Balatonmeer te gaan. Ze hielden veel meer van de Donau waarop ze, toen ze jonger waren, lange tochten met een motorboot maakten. De laatste jaren zaten ze aan de oever, uitkijkend over de golven en starend naar de achter elkaar oprijzende en steeds blauwer wordende bergketens; dit zouden ze nooit willen ruilen, zelfs niet voor een veel voornamere plaats als Berkes aan het Balatonmeer. Op het terugsturen van de sleutel was geen reactie gekomen, zelfs geen onvriendelijk hoofdschudden. En nu… Wat had dit te betekenen?
‘Misschien willen ze hiermee iets goedmaken,’ opperde Karolina.
‘Vorig jaar hadden ze anders niets goed te maken,’ zei Gyetvay. ‘En dit is dezelfde sleutel als verleden jaar. Ik kan me zelfs de straatnaam nog herinneren. En we weten niet eens of de ellende nu voorbij is…’
Ze zwegen lang; alleen het slingeruurwerk markeerde hoorbaar de tijd.
‘Dan willen ze misschien een rotstreek met je uithalen.’ Karolina zag weer spoken.
Gyetvay kalmeerde haar geduldig. ‘Een rotstreek uithalen met een zomerhuis? Dat lijkt me wat overdreven. Daartoe beschikken ze over meer voor de hand liggende methoden. En waarom zouden ze verleden jaar een rotstreek met ons hebben willen uithalen? En hoe zat het dan met de anderen? Er waren zelfs partijlozen onder hen, heb ik gehoord…’
‘Wat heeft dat ermee te maken?’ vroeg zijn vrouw verbaasd.
‘Ik weet het niet...’ Gyetvay pakte uit de kast een aangebroken fles cognac en twee glazen. Ze dronken een glaasje. ‘Denk je misschien dat ze mij hiermee wilden corrumperen? Nou dat doen ze niet met een partijlid.’
‘Wat willen ze dan wel?’
‘Ik weet het niet… Misschien willen ze helemaal niet corrumperen.’
Weer zwegen ze enkele minuten. Karolina nam uit haar lievelingsfauteuil het breiwerk weer op, de naalden bewogen snel in haar hadden. De naturelkleurige, dikke wol had ze gekocht van een schapenfokker wiens vrouw lange tijd in het ziekenhuis patiënt van haar man was geweest. Ze had honderd forint voor een kilogram betaald – voldoende voor een trui en een vest.
‘Als we vorig jaar hun zomerhuis niet wilden,’ peinsde Gyetvay hardop, ‘waarom denken ze dan dat we het nu wel zullen accepteren?’
‘Misschien willen ze je toch corrumperen. En ze denken natuurlijk dat je, na alles wat er is gebeurd, niet zult durven te weigeren,’ zei Karolina slecht gehumeurd.
Gyetvay nam nog een slokje en zette de fles terug op zijn plaats. Hij kuste zijn vrouw op het voorhoofd.
‘Zondag gaan we het bekijken,’ zei hij en ging terug naar zijn Engelse studieboek. Het duurde nog lang voor het middernacht was. En ook tot het zondag was.



KiadóUniboek, Amsterdam
Az idézet forrásapp 219-222.

minimap