Faludy György: Ibn Ámár Ál-Ándálúzi

(XI. század)

Száz könyvtár, hatvan park, az egyetem,
szökőkutak, mecsetek. Éjszaka:
olajfák, tömjén, mirha, meztelen
testek, jázmin s a gyönyör méz-szaga.
Szép kardja volt s koromsötét lova.
Egész Sevilla őt, a nagyvezírt
imádta és idézte. Nem csoda,
hogy büszke lett és ilyen verset írt:

„Ámár vagyok. Költészetem híre
dombok, hegyek, síkságok, tengerek
fölött a szél szárnyán száll messzire.
Csak a bolond nem tudja nevemet.
Arany napfényben arany gyík vagyok.
A fiúk Ibn Ámár rímeit
súgják rekedten lányok, asszonyok
fülébe és megolvad mindegyik.
S ez így lesz akkor is, ha meghalok.”

Vidám volt és nálamnál boldogabb,
mert nem látta, hogy arabeszk pereg
s a házfalakról hull a vakolat.
Nem vette észre, hogy az emberek
elsatnyulnak s hogy a szökőkutak
csövében többé a víz nem elég.
Nem látta, hogy dudvásak az utak
s a szemhatáron magas a szemét,
s hogy kik versét mondják, a fiúkat
lemészárolják s a könyvtár elég.
És nem sejtette, hogy nincs elv, se hit,
sem áldozat, se tett, sem ész, se tőr,
se filozófia, mely felsegít
egy kultúrát, amikor összedől.

Madrid, 1974