Faludy György: Prefetto della Giudea (A judeai helytartó Olasz nyelven)

Supka Gézának

Cumae felől bicegve jött az alkony,
mint kék vitorlák álltak a hegyek
s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
és bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
ők csak nézték némán a kék vizet
s tógájukat fejükre húzták, melyre
fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
utolsó zöldje, vén lett és sívár
s midőn Baiae felett a pineáknak
fejét az alkony egybefogta már,
s midőn a Cap Misenumról a május
narancsszagot hozott a mirtuszokra -
így szólt az egyik:

                   - "Pontius Pilátus,
emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judeának:
bíborban jártál, liktorok kísértek
és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad
s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
mely halni gyáva, élni ostoba;
e rút népet, mely röhög a Cézáron,
és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
de a keresztfán is vitatkozik,
e népet, mely semmit sem tud a szépről,
mely ma elájul egy korbácsütéstől,
s egy kettőspontért holnap halni kész.

Aludni mentél. S én még aznap éjjel
az utcákon bolyongtam szerteszét,
mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, akik szemük olajában
hordozták népük roppant bánatát.
Egy kis lebujba tértem, hol a mécses  
bizonytalan világot szőtt a kétes
falakra és egy meztelen leányra,
ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
illat s fejét unottan dobta hátra,
mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
félig lezárta s a lassú, parázna
táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
s azontúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, amely durva volt és édes,
megrészegített, míg a kormos mécses
mellett ültem a néptömeg között,
és már nem kellett kérlelnem hiába,
míg egy napon, kifestve, meztelen,
a langyos judeai éjszakában
az Olajfák hegyére ment velem.
Még ott ültünk a cédrusok tövében,
midőn a dombok közt kikelt a nap,
és ekkor néztem először a szemébe,
mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

Ezentúl őt kísértem éjről éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
ahol a város fiatalja s véne
zeneszó mellett itta rossz borát:
aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
között táncolt vörös, megoldozott
hajával, míg olajos, barna testét
kopasz írástudók pihegve lesték,
s mellbimbóját, min vöröslött a festék -
míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték
és én még nagyon sokáig és titokban
a kocsmákban töltöttem minden estét
s nyomát kutattam a sikátorokban,
hírhedt házakban, börtönben, görög
kerítőnők és leprások között,
de nem találtam meg vörös haját.
S aztán, egy év után hallottam róla,
és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
látták nemrégiben Cezáreában,
egy megszállott, bolyongó lázadóval,
ki házról házra járt többedmagával
és prédikált,
s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
s akit az Olajfák hegyén, a kertek
mentén elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj, Pilátus, emlékszel reája?"

Pilátus, az emlékek közt keresve
kezét hallgatva tette homlokára.
Aztán így szólt:
- "Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
Nem emlékszem reája."

(Budapest, 1935)

A Supka Géza
 
Il crepuscolo giungeva claudicante da Cuma,
come vele azzurre ergevano le monti,
e loro due stavano seduti sulla sponda
rocciosa, fissando il cielo arrugginito.
E allorquando la sera avvolse il giardino di nebbia,
loro, taciturni, stettero a guardar l’acqua azzurra,
tirarono le toghe sulle loro teste, su cui, sei
decenni avevano falciato una luna bianca.
E allorquando, il giardino, come l’ultimo verde
d’una vecchia tavolozza, divenne vetusto e spoglio,
e allorquando, il crepuscolo aveva già
avvolto sopra Baia le alte vette dei pini,
e allorquando, da Capo Miseno, il maggio
portò profumo d’arancia sui mirti,
uno di loro disse:
                   
                    “Ponzio Pilato, ti ricordi
ancora il maggio d’un tempo?”
Sono trent’anni oggi, che son stato tuo ospite,
quando eri prefetto della Giudea, ti vestivi
di porpora, t’accompagnavano i littori,
mi mandasti un messaggio di aspettare nel giardino.
Poi eri sceso, stavi bevendo il tuo vino
e mentre la polvere ci ricopriva la fronte
ti sventolavano gli ebrei, inveivi contro il popolo,
il quale a morire è vile, ma è stolto a vivere,
questo popolo laido, che deride Cesare,
e non sopporta alcun ceppo, ne giogo,
ma discute anche sulla croce,
questo popolo, che non sa niente del bello
che oggi sviene per un colpo di frusta,
ma domani è pronto a morire per i due punti.
 
Andasti a letto. Ed io, la stessa notte vagai
ancora, in giro per le strade, tra ragazze
sudice, che cercavano di adescarmi con una
passione selvaggia, mentre nei vicoli sozzi
e bui, tra immondizia, giacevano nel fango,
bambini cacciati di casa, nonni storpi,
coloro, che il gran dolore del loro popolo
portavano negli occhi. Io m’infilai
in una piccola bettola, dove  la lucerna
intesseva un mondo incerto sulle pareti
sospette e sulla ragazza nuda, che danzava
là su un tappeto slabbrato. Il profumo d’ambra,
come uno strascico, fluttuava dietro di lei,
annoiata gettava la testa indietro, come
se fossero i suoi grandi capelli rossi a tirarla,
i suoi occhi umidi, chiusi per metà,
come se stesse aspettando un bacio,
eseguiva una danza lenta e lasciva con
una tale lussuria sonnolenta e barbaresca,
che mi parve più bella di Cleopatra, e da
allora in poi andai a guardarla tutti i giorni.
E la sua voce, che era ruvida e dolce,
m’inebriava, mentre stavo seduto tra la folla,
vicino ad una lucerna fuligginosa e non dovetti
mendicarla più invano, sicché un giorno era  
venuta con me, nuda e dipinta, nella tiepida notte
di Giudea, al Monte degli Ulivi. Mentre il sole
sorgeva tra le colline, noi stavamo ancora
seduti là, sotto i cedri, e quella fu la prima
volta, che la guardai negli occhi, che erano
lunghi, come il seme d’un dattero.
 
Da quel momento in poi, notte dopo notte,
la seguivo attraverso le bettole oscure
di Gerusalemme, dove i giovani e vecchi
bevevano al suon di musica il loro scadente
vino, danzava tra damerini, borseggiatori,
mercenari, con i suoi capelli rossi sciolti,
mentre il suo corpo bruno e oleoso,
i suoi capezzoli su cui rutilava il colore,
rimiravano ansimando i letterati calvi -
finché un giorno scomparve senza lasciare tracce.
I miei servi la cercarono per tre mesi,
io invece, per molto tempo ancora e in segreto
passai tutte le sere nelle bettole, cercai le sue
tracce nei vicoli, nelle case famigerate,
nelle carceri, tra mezzane greche e lebbrosi,
ma non trovai i suoi capelli rossi.
Poi, dopo un anno, sentii parlare di lei,
dicevano di averla vista non molto tempo fa,
in Cesarea, con un giovane ebreo, un ribelle
errante e invasato, che andava da casa
a casa con un gruppo di persone e predicava,
si chiamava Gesù, il Nazareno,
che fu catturato vicino ai giardini, sul
Monte degli Ulivi, e crocifisso.
Poiché dietro di lui non rimase neppure
un messaggero:
rispondi Pilato, tu, te lo ricordi?”
 
Pilato, cercando tra i suoi ricordi, lo ascoltava
con la mano posata sulla fronte.
Poi disse così:
 -“Gesù, dici? Gesù, il Nazareno?
No, non me lo ricordo. “
 
(Budapest, 1935)