Radnóti Miklós: Brief an den Ehepartner (Levél a hitveshez Német nyelven)

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember

In Tiefe sind die Stummen, schweigenden Blumen,

die Stille heult ins Ohr und ich habe geschrien,

doch niemand kann beantworten, von Weitem schrien

im Krieg in der Ohnmacht gefallenen Serbien

‘d du bist weit weg. Dein Laut ist im Traum verflochten,

‘d werde es Tag für Tag in meinem Herz finden,

also hörte zu, bis das Summen mich warnten

wie die rundum mich stehende, stolzen Farnen.

Ob ich dich wiedersehen kann, weiss ich nicht, wann

du warst sicher so sehr wie der heilige Psalm?

Und so schön wie Licht und auch so schön wie Schatten

zu dir heimfände, zu meinen Ehegatten,

jetzt versteckst du dich in Gegend, und wie der Geist

du schwingst vor Augen, wie dich der Verstand gespeist;

du warst die Realität, ‘d wurdest wieder hallen,

in Brunnen meiner Jugend zurückgefallen

eifersüchtig, frag ich dich, liebt mich immer noch?

Und das auf dem Höhepunkt meiner Jugend, doch

meine Ehepartner sein wirst, – ich hoffe es wieder

auf den Weg der Wachsamkeit zurückzufinden

ich weiss, dass du das bist. Meine Frau und mein Freund, –

du bist nur weit weg. Von drei Grenzen eingezäunt.

Und es ist herbstlich schon. Der Herbst hat mich hier vergessen?

Die Erinnerung an Küsse wird immer schärfer;

ich glaubte an Wunder und vergass ihren Tag,

Bombenschwärme ziehen über mich hinweg arg;

das Blau deiner Augen am Himmel bewundert,

doch es hat sich bewölkt von Bomben gedonnert,

sie sehnten sich zu fallen. Ich lebe trotzdem

‘d, bin ein Gefangener. Ich hoffe doch alldem

hab’ nachgedacht zu dir werde dennoch finden:

Für das bete ich, meine Seele zu festigen,

die Landstrassen der Welt; auf karminroter Glut,

wenn zwischen heissen Flammen durch musste wie Flut,

zaubere mich durch, bis ich zu dir zurückkann;

wenn es sein muss, werde stark sein, wie ein Baumstamm

‘d in ständigem Gefahr ‘d Not lebenden Wildes

Männer mit Waffen, ‘d mit Macht des gleichen Gebildes

können sie sich so sein wie die kühle Brandung:

Das Nüchternheit des 2 x 2, wirkt wie Wandlung.