Radnóti Miklós: Elégia

Már arrafelé is őszül, ahol

a szabadság zászlai hullanak,

lobogó vér fut parázs avarra

s alatta rémülten fészkel a mag;

fáradt megfoganni! És ha mégis:

földbevert bitó, hősi test, avagy

harci gép dúlja fel meleg helyét

s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.

Várak és fűszálak perzselődnek,

vadul rohanó halál szele kél,

délben a füst és pernye közt vakon

röppen a fölriadt szárnyasegér.

Világíts, távol égő tartomány!

hideg van, markos sötét kavarog,

sápadt fák alatt hosszan vacognak

tegnap még símogató patakok.

Őrizz magány, keríts be lusta ősz,

új szégyent ró szivembe az idő,

s rágódva régi, díszes őszökön,

konokon élek, szívós téli tő.

A lélek egyre többet elvisel,

holtak között hallgatag ballagok,

újszülött rémek s hitek kisérnek

és a vándorlófényű csillagok.