Kassák Lajos: Emlékezzetek rá!

Az ember jön és az ember elmegy
s én most ilyen emberről beszélek
a barátról aki 53 esztendővel ezelőtt indult el felénk
53 évvel ezelőtt mikor mi még nem is éltünk elindult hogy találkozzon velünk
s most szörnyű bánatokkal és egy darabka ólommal a szívében örökre eltávozott tőlünk

ha költő vagy szólj most mondom magamnak
s gyámoltalanul csak emlékezni tudok
a neve: OSVÁT ERNŐ
termete: középmagas
szeme: fekete
haja: fehér

ki volt Ő kérdezem s nem tudok feleletet adni a kérdésre
s ki tudná megmondani honnan jött és merre távozott
emlékszem átható nézésére férfias kézszorítására
mosolyára amivel dicsért és megvert bennünket
s egy szürke terméskő oszlopra ami állandóan ott állt
árnyéktalan teste mögött

milyen jóságosan kemény ember volt Ő
s mi most itt állunk valamennyien árván a szomorúság fekete kendőjében
nincs lámpánk amit meggyújthatnánk az Ő dicséretére
nincs ládánk amibe összegyűjthetnénk az Ő ajándékait
költők vagyunk s együgyű némaságunkban tudjuk
csak az öregek szólhatnának érdemesen Róla ülvén a barna asztalok körül
tollat pelyheznek átlátszó ujjaik
vagy kenyeret törnek tiszta abrosz fölött
s ajkaik közül elindulnak a szavak akár a fehér galambok

vagy szóljanak Róla a fiatalok
akik gondtalanul még anyjuk ölében üldögélnek mint valami meleg fészekben
akik apjuk kemény térdein lovagolnak
és nevetnek
s ajkaik közül kiszállnak a hangok akár a fényesség sugarai
vagy szóljanak Róla az erdők vadjai és a szelíd háziállatok
úgy ahogyan a kétségbeesett nőstény-farkas vonít elveszett kölyke után
ahogyan a tehénke bőg körülnyalogatott borjának
s közben legyökereznek a lábai és a szemeiben visszatükröződik az ég

szóljanak hát ezek a kiválasztottak
akik nem is ismerték Őt
akik itt élnek közöttünk önmagukban s egészséges vérükben
feloldják a tragikus halál pillanatát
ők tiszták ők méltóak arra hogy egyaránt jelt adjanak a távozónak és növekedőnek

én gyámoltalan ember vagyok
megrendülten állok
és emlékezem.