Kiáltás a tavaszban (Magyar)
Kihez szóljak, kivel osszam meg kenyerem felét? Kivel cseréljem meg jó szerszámaim, amiket munkában edzettem és munkában köszörültem élesre? Fájdalom van ezekben a kérdésekben, nyugtalan keserűség és nem találkoztam a testvérrel, aki válaszolna rájuk a bölcsesség egyszerű szavaival. Harcban állunk, mondják körülöttem s ó, jaj, én csak halottakat látok a völgyben csakúgy, mint a napos domboldalon. Ismeretlen itt a bátor tekintet és az ujjongó kiáltás is ismeretlen. Az egyik este vízre szálltam, hogy hálót vessek csónakomból, halakra halásztam és halottakat emeltem ki a mélyből, fiatal lányt, akiben halott gyermek feküdt és fiatal legényt, kinek nagy konyhakés rozsdásodott a szívében. Lám, az új nemzedék, gondoltam és hiába emeltem őket élő karjaimba, szótlanul és mozdulatlanul aludtak tovább a csillagos ég alatt. Az idők gyaláztak meg minket s a terek elfordultak lépteink elől. De azt mondom: ha nincs anyag, amit megválthatnánk szerszámainkkal, emeljük fel izmos karjainkat, mint az igazságtevés fegyvereit! Az életért. A magunk és árva testvéreink életéért. Akit korbáccsal ütnek, annak legyenek acélból a csontjai, akit elevenen akarnak eltemetni, az támadjon fel halottaiból is. Ideje lenne hát, testvéreim, hogy kikeljetek a vizek fenekéről, a bányák mélyéből s a bezárt műhelyek romjai alól. Ideje lenne, hogy magunknak szolgáljunk ezekben a keserű napokban, mikor csontkemény a kenyerünk és álomtalan alszunk ágyainkon. Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://dia.jadox.pim.hu |
|
|