Benő Attila: (méz)

Kezdetben volt a hiány.

Aztán a méz fénylő,

majd émelyítő íze.

A méz, mely tapad,

ragad

és siklik,

nyomot hagyva lassan folyik

a belső utakon.

A méz,

melyben feloldódhat az arcod,

vagy egy másik arc.

Méz, melynek változik a szaga,

és száradni kezd a mozdulatok hevében.

A méz, amely felhígul a nyáltól,

sós ízűvé válik,

vérpirossá.

Méz.

Melyben

– bár még nem tudhatod –

már örvénylik egy másik kezdet,

mely nőni kezd, sokasodni.

Melytől a száj kiszárad,

és az érintés kihűl.

Aztán

fordul a hold,

könnyelmű szél kerekedik,

zöldre zendülnek a tar ágak,

és újra gyűl, gyűl

lassú cseppek ritmusára

a hiány érzete.

A mézre gondolsz,

a keserédes hatalomra,

és nézed, hogy pereg a mész,

ha visszatérőben,

ami a távolba vész.