Tornai József: Indián a hold-csöndességét kéri

Mennyit sírtam a szépségéért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább az arccsontja ragyogását,
szája gyors pillangó rebbenését
adja szememnek vissza.

Mennyit sírtam nyári-zivatar-szeméért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a szembogara zöld ébredését,
tekintete erdő-hullámzását
adja sóvárgásomnak vissza.

Mennyit sírtam villámfelhő-csípőjéért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a kövezeten váratlanul
megkoppanó lába ütemét
adja idegeimnek vissza.

Mennyit sírtam megránduló melléért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a puhaság végső reményét,
az elfogadó bőr fehér szikra-áradását 
adja  kezemnek vissza.

Mennyit sírtam felém-suhanó hajáért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a homloka féloldaláról
arcomra-csapó vércseszárnyú fantomát
adja képzeletemnek vissza.

Mennyit sírtam megismert nyelvéért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább az ajka és a fogai közti
gyönyör zászló-csattogását
adja ínyemnek vissza.

Mennyit sírtam sikoltó öléért,
mennyit imádkoztam, arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a Misztikus Nyílás látomását,
az elragadtatott vágy kék folyóvölgyeit
adja öt érzékemnek vissza.

De most már nem a megérinthetők, láthatók
csak a tiszta Elvesztés miatt sírok,
arra kérve a Nagy Szellemet,
legalább a hold-csöndességemet: az emlékezések-előtti éjt
adja sorsomnak vissza.