Tanár úr kérem (Magyar)
A jó tanuló felel
A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló,
Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál – szimbólum ez
a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. „A Steinmann
miért tudja megtanulni?” – kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól.
„Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg” – mondja az apa, és a fiú valóban
megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták
volna. Matematikai lapokba dolgozik, és titokzatos szavakat tud, amit csak az
egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann
tudja, az a biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolút.
Steinmann felel.
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt, halálos
feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia rémuralom történetét
olvastam, mikor a Conciergerie foglyai közül előszólítják a halálraítélteket:
mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak
lélegzet után – még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja
magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember
magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé,
mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral, szuggerálja.
A harmadik, idegember, egész elernyed, és behunyja szemeit: hulljon le fejére
a bárd. Eglmayer az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs
is itt, köszönöm szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, törüljék
ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a
közélet küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet – Altmann, aki az év elején Katonára
magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést.
De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt.
– Steinmann! – mondja egész halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan
feláll – a mellette ülő gyorsan kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll,
míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes, dekoratív
szereplője egy nagy eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett ujjakkal gondolkodik.
A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik.
A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben
végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja kifejezni, hogy ő ráér,
hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig
is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak,
ő ráért gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli
a táblát.
– Hát – mondja a tanár, és elgondolkodva húzza a szót – majd valami érdekes
példát veszünk…
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami
érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan
és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt
válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva,
hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy
a válasz kedvező lesz.
– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.
– Egy kúpot – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani ez
a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az,
amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy
kúpot, mivel engem mint az erre legalkalmasabbat megbízott a társadalom. Még
nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék
ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.
– Különben – mondja a tanár hirtelen – vegyünk inkább egy csonka gúlát.
– Csonka gúla – ismétli a jó tanuló, ha lehet, még értelmesebben. Ő a csonka
gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint
a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni,
a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más normális gúla, egyszerű gúla, amilyent
egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart. Fél szavakban beszélnek egymással, értik egymást,
lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nemi
is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül,
a differenciálegyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár,
hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A
jó tanulónak be sem kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi
kétség afelől, hogy be tudja fejezni?
A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant
érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan
és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer
összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul:
e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot
mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie. Kiadó | Móra Könyvkiadó – Kárpáti Kiadó, Budapest–Uzsgorod |
Az idézet forrása | p. 30-33. |
|
|