Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Karinthy Frigyes: Lo studente modello viene interrogato (Tanár úr kérem Olasz nyelven)

Karinthy Frigyes portréja

Tanár úr kérem (Magyar)

A jó tanuló felel

A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál – szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?” – kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. „Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg” – mondja az apa, és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik, és titokzatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolút.
Steinmann felel.
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt, halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia rémuralom történetét olvastam, mikor a Conciergerie foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélegzet után – még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egész elernyed, és behunyja szemeit: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet – Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt.
– Steinmann! – mondja egész halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll – a mellette ülő gyorsan kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes, dekoratív szereplője egy nagy eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja kifejezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráért gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a táblát.
– Hát – mondja a tanár, és elgondolkodva húzza a szót – majd valami érdekes példát veszünk…
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.
– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.
– Egy kúpot – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem mint az erre legalkalmasabbat megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.
– Különben – mondja a tanár hirtelen – vegyünk inkább egy csonka gúlát.
– Csonka gúla – ismétli a jó tanuló, ha lehet, még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart. Fél szavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nemi is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be sem kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?
A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.



KiadóMóra Könyvkiadó – Kárpáti Kiadó, Budapest–Uzsgorod
Az idézet forrásap. 30-33.

Lo studente modello viene interrogato (Olasz)

Lo studente modello è seduto al primo banco dove sono in tre, in mezzo c'è lui: Steinmann, lo studente modello. Il suo nome non serve semplicemente per indicare una persona, ma è diventato un simbolo. Infatti, ogni studente nella classe e anche i loro rispettivi padri conoscono il suo nome. "Steinmann perché è riuscito ad impararlo?" - chiedono a casa trentadue padri da altrettanti figli. "Chiedi a Steinmann di spiegartelo," - dice il padre al figlio ed egli glielo chiede davvero. Steinmann sa tutto in anticipo prima che lo cominciassero a spiegare. Scrive per riviste matematiche, conosce parole misteriose che vengono insegnate solo all'università. Ci sono cose che sappiamo anche noi, ma come lo sa Steinmann, beh, quello sì, che è davvero giusto, quello è l'Assoluto.
Steinmann viene interrogato.
Questo è uno momento speciale, solenne. Il professore guarda il registro per un lungo periodo, mentre sopra la classe trema una tensione mortale. Quando, in seguito lessi del regime di terrore durante la Rivoluzione Francese, quando vengono selezionati i condannati a morte tra i prigionieri della Conciergerie: ecco, doveva essere qualcosa di simile. I cervelli stanno boccheggiando in cerca d'aria in uno sforzo disperato, ancora due secondi, tutti richiamano alla memoria gli elementi della progressione geometrica.
Professore, io ho studiato, ripetono tutti nella mente. Professore, ieri mio figlio stava male...

 Uno studente si nasconde abbassandosi sopra il quaderno come uno struzzo. Un altro fissa negli occhi il professore, cercando di ipnotizzarlo. Il terzo, con i nervi a fior di pelle, si accascia, chiude gli occhi, si arrende alla scure. Nell'ultimo banco Eglmayer si nasconde completamente dietro Deckmann: lui, non c'è, grazie, non sa di niente, possono scrivere il suo nome tra gli assenti, cancellarlo dalla lista dei vivi, riposi in pace, lui non vuole partecipare alla lotta della vita sociale.

Il professore gira due pagine, starà alla lettera K. Altmann, che all'inizio dell'anno ha cambiato il suo nome per Katona, in questo momento è profondamente rammaricato per il passo frettoloso. Ma poi tira un sospiro, quando le dita del professore si fermano e chiudono il registro. "Steinmann!" dice il professore a voce bassa e con solennità.

Tutti tirano un sospiro di sollievo, Questo è un momento particolare, eccezionale. Steinmann scatta, il suo compagno di banco salta in piedi per farlo uscire, aspettando con umiltà e cortesia, come una guardia del corpo: è un personaggio secondario, decorativo di questo grande evento.

Anche il professore è solenne. Si siede di lato su una sedia, con i polpastrelli delle mani uniti, pensoso. Lo studente modello va alla lavagna e prende il gesso. Il professore è immerso nei pensieri. Lo studente modello intanto afferra il cancellino e velocemente comincia a pulire la lavagna. C'è una eleganza in tutto questo: con il gesto vuole esprimere che egli non ha fretta, non deve sforzarsi di pensare, non ha paura, è sempre pronto, ma, nell'attesa che cominci l'interrogazione, può fare qualcosa utile per la società, per la pulizia pubblica, contribuire al progresso pacifico dell'umanità e così pulisce la lavagna.

"Allora" dice il professore, pensieroso, strascicando la parola "vediamo qualche problema interessante".

Lo studente modello tossisce con cortesia e con profonda comprensione. Certamente, un problema interessante, degno di questa situazione. Ora guarda il professore seriamente e con calore come se egli fosse una bella contessa a cui un conte ha appena chiesto la mano e, prima di rispondere, guarda con comprensione e simpatia negli occhi del conte, sapendo che questo sguardo lo incanterà, mentre il conte con cuore trepidante sospetta che la risposta sarà positiva.

"Allora prendiamo un cono... " dice il conte.

"Un cono" ripete Steinmann, la contessa.

Già il modo come egli pronuncia la parola, con tanta comprensione, con tale intelligenza. Solo lui lo sa quanto è cono il cono in questione. Io, Steinmann, il primo di tutta la classe, prendo un cono, perché sono stato scelto dalla società come la persona più adatta. Ancora non so perché abbia preso il cono, ma potete stare certi tutti che qualsiasi cosa succeda io sarò al mio posto e saprò come farvi fronte.

"Altrimenti", dice improvvisamente il professore, "prendiamo piuttosto un tronco di piramide".

"Un tronco di piramide" ripete lo studente esemplare, se possibile in un modo ancora più intelligente. Egli con esso ha un rapporto altrettanto deciso, amichevole se non superiore, come con il cono. Non si fa certo intimidire da un tronco di piramide. Sa benissimo che un tronco di piramide è come una piramide normale, piramide semplice di cui anche Eglmayer riesce a capacitarsi, da cui è stata tagliata via un'altra piramide.

L'interrogazione dura poco. Si capiscono da mezze parole, loro: lentamente si forma un dialogo intimo tra il professore e lo studente modello. Noi ormai non ci capiamo nulla, questo è un affare tra loro due, anime gemelle che si uniscono qui davanti a noi, nell'atmosfera rarefatta di equazioni differenziali. Nel mezzo di una frase il professore si rende conto che praticamente stanno conversando, ma questa dovrebbe essere un'interrogazione, per giudicare il progresso dello studente. Ma che senso ha finirla? C'è rimasto magari qualche dubbio che egli la sappia completare?

Lo studente modello, modesto e ben educato, torna al suo posto. Un minuto più tardi osserva con enorme interesse il balbettare del prossimo interrogato e cerca di carpire lo sguardo del professore, per fargli vedere che lui, pur senza parole e senza muovere un muscolo del viso, col suo sorriso sprezzante stampato in faccia è perfettamente consapevole della gravità della cavolata che l'interrogato ha detto e sa anche cosa avrebbe dovuto rispondere.



FeltöltőAgnes Preszler
Kiadóweb: http://ungherese.weebly.com
Az idézet forrásababelmatrix
Megjelenés ideje

minimap