Lázár Ervin: A Nyúl mint tolmács

      A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.
      A mese kezdetén, tehát most, egy időben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:
      – Mek-mek.
      Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: „Hej, de jó ez a friss réti csenkesz!”, de azt is, hogy: „Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom.” Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:
      – Nyihaha.
      A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.
      – Mek-mek – majd kis gondolkozás után még hozzátette: – mek.
      A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:
      – Nyihaha.
      Ami jelenthette azt is, hogy „nem értem”, de esetleg azt is, hogy „jó napot”. Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.
      – Nyihaha, nyihaha – magyarázta a Ló.
      – Mek-mek – próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.
      De nem értette.
      A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.
      – I-ó, i-ó – mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért
megértheti.
      A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.
      – Beee – mondta.
      A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául.
      Már-már úgy tűnt, sohasem vergődnek zöld ágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.
      A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött.
Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.
      – Na, csak mondjátok – mondta –, szerencsére én minden nyelven beszélek.
      Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.
      De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.
      A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki.
      – Nyihaha – mondta a Ló.
      – Mik-mek? Mik-mek? – kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.
      – Azt mondja, hogy mek-mek – tolmácsolta a Nyúl.
      A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:
      – Mek-mek, mek-mek.
      – Nyiha? Nyiha? – kérdezte most a Ló.
      A Nyúl fordított.
      – Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha – világosította fel a Lovat.
      A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta meg előbb. Karon fogta a Lovat, odaballagtak az Úritökhöz, és megették.
      „Vajon jól fordítottam?” – tűnődött a Nyúl, és a homlokát ráncolta.