Oláh Tamás: Con la testa all'ingiù (Fejjel lefelé Olasz nyelven)

A mély csöndjén
lépsz az ürességbe,
a Tejút szórja
lábad elé
szikrázva útjelző-fényeit,
és a hajnal angyala
festi arcodra búcsúkönnyeit...

...mikor a napok váltói között
végleg eltévedtél,
és a kéklő pára tömjénen éltél,
vörös-erjedése dagadva
szétáradt agyadban,
és élvezted, ahogy
felszállsz a magasba
rögvest
a szerelem-vágatba,
úgy hitted
tiéd lesz örökké
a kozmikus táj;
nem tudtad,
mint csecs után
a kisded,
újra és újra vágysz majd,
hogy ott lüktessen
vonagló vak szívedben,
és tánca,
szédítő káprázata
végig fusson rajtad,
elkeveredjen benned,
mint füst a füstben;
ha feszülnek
koponyád fűrészfog varratai,
s eszed szürke járatai
egyetlen gyatra gondolatot sem szülnek,
többé nincs úgy semmi, mint régen,
egyedül az ő hatalma
lódítja harangját neked
az emléktelen égen;
a téboly verejtékcsöppjei
hátadon végig futnak,
veled hálnak
az éjszaka szörnyei,
és kicsap
a félelem sója
szőrzeted vastag
rostjai közül,
a Nap is a Sárga ház mögül
kell fel neked,
és piros-szemű ébredéseidet
követik a vihar-tépett
szénakazal-nappalok,
míg a gyötrelem
űr-tüze el nem
éget egészen,
és mint a fél marha
a hentes üzlet vasfogasán
fejjel lefelé lógva,
nem fordul veled is föl a világ;
előbb felröpít
a felhők hasába,
de csak addig
míg redőt nem hasít
arcodon,
míg szét nem
durran papírzacskó-éned,
míg ólomsúly-valóságod
ki nem töröl memóriádból
minden ablakból
integető reményt;
visszafelé, a szűk járaton át
már nem látod a fényt,
s az élet utolsó morzsáit
nyalogatva
hiába fordulsz imát mormolva
Uradhoz, hiába szitkozódsz
sárkány szavakból
szőtt haraggal,
ha az anyaggal
vagy tele,
már csak, mint párzó vadállat
vonaglasz,
és mint az éhes darázs,
amelyik türelmetlenül várja,
hogy fullánkja
a gyümölcs-húsba fúródjon,
úgy várod
Te is a tűszúrást,
az önmagadba zuhanást,
de a magány
dióját többé fel nem töröd,
hiába töltöd
az újabb feledést
magadba,
kilincs nélküli ajtó mögött
maradsz majd elhagyatva,
hiába kéred a perc kegyét,
nincs szeretet, nincs kéz,
ami simogasson,
és elhagyott éveidet
már hasztalan siratod...

...a mély csöndjén
az ürességbe léptél,
a Tejút szórta
lábad elé
útjelző-fényeit,
és a hajnal angyala
arcodra festette búcsúkönnyeit...

                Varchi il vuoto
            nel silenzio profondo,
la Via Lattea per indicarti la strada
              sparge ai tuoi piedi
            le sue luci scintillanti,
        l’angelo dell’aurora dipinge
sul tuo viso le sue lacrime del commiato…

      …quando tra i cambi del giorno
          ti sei perso definitivamente,
  e vivevi nel vapore azzurrigno del incenso,
        montandosi, il suo fervore rosso
            si dilatava nella tua mente,
                  e ti beavi, come
        volando verso l’alto ti proiettavi
                        all’istante
            nel turbinio dell’amore,
     credevi che il paesaggio cosmico
                  sarebbe stato tuo
                     per l’eternità;
        non intuivi che il tuo desiderio
    si sarebbe rinnovato continuamente,
           come quello del neonato
                    dietro il seno,
                    per pulsare là
             nel tuo cuore ansante,
                  e la sua danza,
           la sua magia inebriante
      ti sarebbe corsa lungo la pelle,
         per dissolversi dentro di te
             come fumo nel fumo;
            se si tendono le suture
del tuo cranio a forma di denti della sega,
      e i grigi meandri del tuo cervello
non partoriranno neppure un misero pensiero…
       non v’è più niente, come una volta,
                 solo il suo potere
            suona la campana per te
             nel cielo senza ricordi;
       le gocce di sudore della follia
       scorrono lungo la tua schiena,
                i mostri della notte
                  giacciono con te,
                e tra le fibre spesse
                   della tua peluria
                     trasuda il sale
                       della paura,
           per te anche il Sole si alza
             da dietro la Casa Gialla,
    i tuoi risvegli dagli occhi arrossati
   seguono le giornate -  biche di fieno
            dalla tempesta disastrate,
             finché il fuoco – stellare
                       del tormento
                 non ti brucia appieno,
                      finché il mondo
          non si capovolge anche con te,
   come la mezza vacca appesa all’uncino
        della macelleria, con la testa ingiù;
                      prima ti proietta
              nella pancia delle nuvole,
                      ma solo finché
                  non lacera un solco
                          sul tuo viso,
                       finché il tuo ego
      fatto di sacchetto di carta non scoppia,
   finché la tua realtà pesante come il piombo
            non cancella dalla tua memoria
         la speranza che da tutte le finestre
                 verso di te fa cenno;
      all’inverso, nello stretto passaggio,
              ormai non vedi la luce,
    leccando le ultime briciole della vita,
        inutilmente rivolgi mormorando
           una preghiera al tuo Signore,
                 invano bestemmi con
                    parole avvelenate
                   tessute dalla rabbia,      
                         se sei pieno
                         di materiale
   stai ansimando solo come un copulante
                    animale selvatico,
              e come la vespa affamata,
                che impaziente attende,
           che penetri il suo pungiglione
                 nella polpa della frutta,
                  cosi attendi anche Tu
                    il pungere dell’ago,
               il precipitarti in te stesso,
                        ma il guscio
     della solitudine non riesci a rompere,
                      invano riversi
                       l’oblio nuovo
                        in te stesso,
         rimarrai derelitto dietro la porta
                  senza la maniglia,
     invano supplichi la pietà del minuto,
       non v’è amore, non v’è una mano
                   che ti accarezzi,
              i tuoi anni consumati
                 invano rimpiangi…

              …hai varcato il vuoto
                nel silenzio profondo,
       per indicarti la strada, la Via Lattea
                spargeva ai tuoi piedi
                         le sue luci,
                 e l’angelo dell’aurora
dipinse sul tuo viso le sue lacrime di commiato…