Bágyoni Szabó István: Levélféle pernyeszárnyakra

                               avagy: 100 sor magány

 

Tűző napsütésben bolond ki tűz mellett

sütteti magát             kánikulában különösen -

mintha nem égtünk volna már le számtalanszor...

 

Napok (mit napok: félszázadok !) óta

lobognak a lángok a Tordai Ház udvarán

kiskertjében a kerten túl is vagy az ereszkedő

eresz alatt           hová a gerendák kikandikálnak

mint nyújtott feszületvégek...        lobognak

s ha csak lobognának

ahogy egy égő almafa szokott

ahogy felkarikázott s lecsonkozott

szőlővenyige szokott

amiként égő könyvtárak  felperzselt officínák szoktak...

 

Nézem a megszeppent ház ablakszemét:

hunyorog            pedig pilláit gonddal kovácsolt

vaskereszttel támasztották alá valakik

hunyorog            mintha az alá-alászálló

pernyeszárnyak képtelenek volnának akár

szilánknyi rést is vágni a képben

abban a képdarabban

mit a világ beereszt...

 

„Vettem a kőházat Trankó Jánostól 1880-ban

tíz bőr árán, ő peniglen vásárlá 1836-ban” -

olvasható a gerendába vésett családi krónikában

néhai Benkő István szűcsmester talán egyetlen irományában

mit is az eljövendő tulajdonosok

úgymint Aichinger Gusztáv nyomdász

és nevelt lánya Sarkadi Vilmosné

eléggé nem becsülhető okulására rótt...

 

Tűz pusztít         igaz: a kőház örököseinek tüze

vasvillával és gumicsappal szabályozott tüze

pusztít már napok óta hajdani udvarunkon...

 

Adj erőt Uram ne gondolni arra

vajon Trankó János vagy a derék szűcsmester

mért forgolódik tordai sírjában

s arra se         hogy vajon Aichinger Gusztáv mért nem

égette el gégerákos testét Galícia tüzeiben

miért hogy hazahozta        s épp Tordára

a Jósika 60-ba         a dekkungok tüzében

készített fényképfelvételeit

kiégett háztetők

akasztott spionok

alkalmi szeretők

és alkalmatlanná vált frontlovak

reánk meredő képét!?

 

Égnek a drága kacatok

szerelmes levelek

és szerelmetes bál-kártyák színes sarkai kunkorodnak...

 

Nem igaz hogy a hamuban sült életek nem képesek

történelemmé összeállni        gyúrás nélkül is

nem lehet igaz hogy az idők pogácsái

- szegény Tordai Pogácsa! - 

csupán hamuhodva éltetnek 

s csupán csak „itt helyben...” * 

s nem útra kényszerültek tarsolyában is...

 

Igazsággá váltható át a nem-igaz?

Akár a nem-rubel    a nem-leva    a nem-lej?

 

Reám csapó láng- és füstnyelvek mögül kiált át valaki:

nincs-é fölös forintom eladó?

hát fölös leveskocka?

hát valami valeriáncsepp?

egy-egy aranyat érő levélboríték -

egy-egy vergődő könyvlap az időből...

 

Mondjuk: fölös fóliája egy Tordai Országgyűlésnek

egy-egy fölös vallásszabadság-szobor

fölös Jósika Miklós        egy Balázs Ferenc plusz

egy doktor Vásárhelyi...

 

Ments meg Urunk a lángnyelvektől

s a lángtól csatos könyveinket -

a folyton úton lévő minket

úgy legyints meg              mintha utánad

s nem előled fordulna (el)

minden tekintet...

 

Kétszer ég le ki udvarát égeti fel -

hallom az intelmet

kapok is a parázsló gyermekkor után

kaparnám ki hamuhodó játékaim

szállongó szószekereim             

szóökröcskéim        szókorbácsaim

de...

 

(Torda, 1996)

 

* „Készült itt helyben, Tordán” -  volt a felirata annak az első, Aranyos fölött ívelő hídnak, amelyet nem a Mócvidékről, a hegyekből úsztattak alá,  hanem helyben készítették.