Bágyoni Szabó István: Variációk a nincsre

1. Ha mellénk ülnél

Ha mellém ülnél, mint a kisdedek,

megtudhatnád, miért sietek

kimondani bárhogyan a szót:

a Gyermeket                az élni akarót.

az éltetőt, a mindég kérdezőt,

a belénk ütő, folyton kétkedőt,

ki érteni és félteni is képes,

ki nem rohan fel első istenéhez

bepörölni a nyugtalan apát,

hogy miért nincs       

                                     hogy miért adta át

a játék-jogot,

ami megillet,

hogy mért vagyok felnőttel telített

futóbolond egy rejtelem után

minden este

                                      és minden délután

innen határon és azon túl se...

Álmok határa nincsen úgyse.

Aludj kis Öreg

s telepedj mellénk,

álmok cumiznak

anyád réveteg mellén.

2. Sínpárok végén

mikor a vérsejt holtfáradt már

s az éjszaka is vágánya végét járja

nem kell a józanító zsámoly

nincs szükség  utazó mózeskosárra

hol felsírhat egy abbamaradt mondat

sípjele  be se futott

gyermekkor-vonatodnak

(Kolozsvár, 1985)

 3. Várakozás

Nézd, négylépés-szobánkban minden

- ha elfáradva térsz meg - veled bágyadt...

Mért megálmodni balladásan is

a helye-nincsen síró nyírfaágyat?

Pedig férfi-tűzzel óvom tested

pólyájában fiunkat... Te is félted...

Vagy féltenéd, mint égre szomjas fák

vihar láttán a növő csemetéket. -

De tátong udvarunk. Suta. Némán

hemzsegi be száz megálmodott játék.

Mi egymásba nézünk várva, vádolón:

utak, melyeken senki se járt még.

(Torda, 1970)