Kőhalmi Ildikó: Énviláglótusz magánterület

nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
 
ha valaki méltó a távolság
mantráira csöndek tomboló
orkánjaira az örökkévalóság
kapuőrzőinek együttérzésére
hagyjon el engem mielőtt
én hagynám el őt hirtelen
odadobva saját jövőjének
aposztrofálatlan peremvidékére
 
elég ha egyikünk bolyong
a leírhatatlan vázlatai közt
nagy ára van a halhatatlanságnak
és messziről nagyon messziről
kell megindulni lélekvesztőkön
kötélhidakon tudatlanságban
töltött életeken át táncoló
szellemek ijesztő kíséretében
 
juss túl démonaidon mondja
azon az áldott egyen is nem
viheti örökké ürességed terhét
belevakulsz a fénykeresésbe
süketté tesznek a szomorúság dalai
végül érzéketlenné merevednek
a legmívesebb szavak és nem is tudod
hogy megnyitotta benned az univerzumot
 
feleslegesen siratsz és értelmetlenül
temetsz mert engedélyt adtál önzésre
sajnálkozásra mérlegelve a boldogulás
változatait minden váratlan kőomlás
maga alá temet és nincsenek fegyvereid
a szelídséggel szemben védképtelen
vagy mint aki először találkozik
a kísértés gyönyörű szédületével
 
juss túl a félelmen mondja
túl a mocsarak megalázó
szennyén dühön magányon
elárvuláson és igen a hiány
emésztő máglyatüzein győzd
le az üvöltő vadakat odabent
ahová kenyér és víz nélkül
az eleven szerelmet falaztad
 
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo