Esőváros (Magyar)
Örökös esők közt, kimerülten tapad a város a völgy köldökéhez. A függönyön túl helyet cserélnek a hegyek, reszketnek egymástól, a növények körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt? vagy mint az anyanyelv, megváltoznak a szakadó esőben az erdők is? Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt az ő hangjukat hallom. Felébredek, hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.
*
A gyümölcsöskertekben szőlő és csont. Dél. Kifehéredik a nap a ragyogásban. Teleette magát a föld, cipőmhöz gurul egy szőlőszem. Valami más, nem a nap hasítja a földet. Elfordulnék, mint tegnap, tegnapelőtt, akkor is, mindig. Új, makacs fény méreget.
*
Erős szép nő. Két hónalja fekete fűcsomó, combjában erek ágaznak szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes, finom inak, az eső szálai bőrére, haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap, egymagában, zuhogó felhők közt.
*
Híradások egy másik világból: nyitják az ablakokat, csukódnak az ajtók, a zárt szobában megrebben a levegő. De talán nem is rebbent meg, mi lélegeztünk. Kint
*
sok-sok gyepdarab és apró, szomorú virágok méregcseppjei. Lecsúszott a nap a hegyeken. Ahogy máskor.
*
Miért menekültök? A porcelán soha nem fél, érintetlen, mozdulatlan, csupa csont, nincs szíve, bőre egy lakatlan részlet a vörös élők tömegében. Űrfehér. Mint a hold, a várost figyeli.
*
A doktor fáradt. A táblán is maszatos a neve, keze élettelen, most kibuggyan tenyere és csuklója, mint két gyűrött zsebkendő. Meleg van újra. Tele minden üveg gyógyító, vörös szerelemmel. Csak vár, a mérgezett eső beszél helyette.
*
Megtelik történetekkel az idő,
lebegnek gyökereikkel a fák,
én is készülök, várlak és félek,
a gyomok elnyomják a suttogást.
*
A gyógyító folyóknál – északról keletre tartanak, a vizük fehér, mint a fiatal köveké – villogó kőhidak kísérik a hullámokat. Szép, ellenőrzött és magabiztos halált szeretnék, hogy óvatos lábak tapodjanak, figyelő szemek kövessenek, mint jóindulatú idegen, engedjenek át maguk között Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://ujnautilus.info |
|
Grad kiše (Szerb)
Između večnih kiša grad se iscrpljeno lepi za pupčanik doline. Iza zastora, brda menjaju svoja mesta, jedni od drugih drhtaju, biljke ih obavijaju. Dal sam to isto videla juče? ili kao maternji jezik i šume se menjaju u kiši koja pljušti? Staze jedni druge gaze, njihove glasove čujem ispod kišnog pokrivača. Budim se, voda na grad između brda i reči pljušti. *
U voćnjacima su čokoti i kosti. Podne. Sunce u blistanju bledi. Zasitila se zemlja, do moje cipele jedna bobica grožđa se kotrlja. Ne sunce, nešto drugo para zemlju. Okrenula bi se, kao juče, prekjuče, i tada, uvek. Nova, zadrta svetlost me merka. *
Silna, lepa žena. Crne gomile trave su njena dva pazuha, u butini razgranate žile, lepršave trake. Pričljiva, tanana tetiva, niti kiše na njenu kožu, lokne se lepe, prolazi vreme, sam, između olovnoteških oblaka. * Vesti iz drugog sveta: otvaraju prozore, vrata se zatvaraju, u zatvorenoj sobi vazduh zatreperi. Možda nije ni zatreperio, mi smo disali. Vani *
mnoštvo komadića ledine i sitne, tužne otrovne kapi cveća. Sunce se skliznuo sa brda. Kao svaki put. *
Zašto bežite? Porculan nikad se ne boji, netaknut, nepomičan, sama kost, nema srca, kožu, u masi crveno živih jedan detalj u pustoši. Vasionski beo. Kao mesec, promatra grad. *
Umoran je lekar. I na ploči mu je zamazano ime, ruka beživotna, sad bljuzne šaka i zglob, poput izgužvanih maramica. Ponovo je toplo. Svak boca je puna lekovitom, cvenom ljubavlju. Tek čeka, mesto nje zatrovana kiša govori. *
Napuni se vreme događajima, drveća korenima lebde, i ja se spremam, čekam te i bojim se, šapat korov potisne. *
Kod lekovitih reka – sa severa prema istoku kreću, voda im je bela, kao u mladih belutaka – valove sevajuće kamene mostove prate. Lepu, kontroliranu i samouverenu smrt bi volela, da me predostrožne tabane gaze, pažljive oči prate, da me između sebe kao dobronamernog stranca propuste.
Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://feherilles.blogspot.com |
|