Quasimodo, Salvatore: Auschwitz (Auschwitz Magyar nyelven)
|
Auschwitz (Olasz)Laggiú, ad Auschwitz, lontano dalla Vistola, amore, lungo la pianura nordica, in un campo di morte: fredda, funebre, la pioggia sulla ruggine dei pali e i grovigli di ferro dei recinti: e non albero o uccelli nell’aria grigia o su dal nostro pensiero, ma inerzia e dolore che la memoria lascia al suo silenzio senza ironia o ira. Tu non vuoi elegie, idilli: solo ragioni della nostra sorte, qui, tu, tenera ai contrasti della mente, incerta a una presenza chiara della vita. E la vita è qui, in ogni no che pare una certezza: qui udremo piangere l’angelo il monstro le nostre ore future battere l’al di là, che è qui, in eterno e in movimento, non in un’immagine di sogni, di possibile pietà. E qui le metamorfosi, qui i miti. Senza nome di simboli o d’un dio, sono cronaca, luoghi della terra, sono Auschwitz, amore. Come subito si mutò in fumo d’ombra il caro corpo d’Alfeo e d’Aretusa!
Da quell’inferno aperto da una scritta bianca: "Il lavoro vi renderà liberi" uscí continuo il fumo di migliaia di donne spinte fuori all’alba dai canili contro il muro del tiro a segno o soffocate urlando misericordia all’acqua con la bocca di scheletro sotto le docce a gas.
Le troverai tu, soldato, nella tua storia in forme di fiumi, d’animali, o sei tu pure cenere d’Auschwitz, medaglia di silenzio? Restano lunghe trecce chiuse in urne di vetro ancora strette da amuleti e ombre infinite di piccole scarpe e di sciarpe d’ebrei: sono reliquie d’un tempo di saggezza, di sapienza dell’uomo che si fa misura d’armi, sono i miti, le nostre metamorfosi.
Sulle distese dove amore e pianto marcirono e pietà, sotto la pioggia, laggiú, batteva un no dentro di noi, un no alla morte, morta ad Auschwitz, per non ripetere, da quella buca di cenere, la morte.
|
Auschwitz (Magyar)Ott lenn, Auschwitzban, távol a Visztulától, szerelmem, az északi síkság mentén, haláltábor: hideg, gyászos eső cseperész a szöges drótkerítés hálójára és rozsdás vascölöpjeire, és fa nélkül, madarak nélkül maradt a szürke levegő, és gondolatunk is ilyen kopár, nincs bennünk más, csak ernyedt fájdalom, mely süket csendbe taszítja az emlékezetet, hol már gúnyt s haragot se találsz. Nem akarsz elégiákat, idilleket: csak töprengsz sorsunkon, itt e helyen, hisz erőtlen vagy az ész pörlekedéseire és bizonytalan az élet egyértelmű helyzeteiben. És íme itt az életet jelenti minden nem! melyben bizonyosság dereng föl: itt halljuk majd sírni az angyalt, a szörnyet, jövendő óráink kongatják a túlvilág ítéletét, mely itt van, az örök létben és a mozgásban, nem az álom s a lehetséges könyörület képeiben. És itt vannak az átváltozások és a mítoszok. Jelképek neve nélkül vagy egy isten neve nélkül. Ők maguk a tények láncolata, a föld térségei, ők: Auschwitz. Szerelmem, milyen gyorsan változott füstté, árnyékká Alfeus és Aretusa drága teste!
Ebből a pokolból, melynek fehér felírása: ,,A munka felszabadít'' -- szakadatlanul gomolygott asszonyok ezreinek füstje, akiket hajnalban lökdöstek ki, egy jeladásra, vackaikból a kivégző falhoz, vagy fuldokolva, csontváz- szájuk a víznek üvöltött kegyelemért a gázcsap alatt.
Megtalálod őket, katona, a te sorsodban mint folyókat, védtelen vadakat, vagy te magad is Auschwitz hamuja vagy, emlékérme a néma csendnek? Megmaradnak üvegurnákba zárva a hosszú hajfonatok, meg amulettek fogják össze őket, és zsidógyerekek kis cipőinek és szalagjainak végtelen árnyai: egy ész-kor emlékjelei, mikor tudását fegyverek kiagyalására tékozolta az ember: íme, a mítoszok, íme átváltozásaink.
A síkság fölött, hol sínylődik a szeretet és a sírás, az undok esőben, ott lenn, ezt döngte mellünkben a szív: Nem! S ez a nem -- ítélet volt a halál fölött, mely meghalt Auschwitzban, hogy ebből a hamu-gödörből ne ronthasson ránk többé a halál.
|