Quasimodo, Salvatore: Az én hazám Itália (Il mio paese è l’Italia Magyar nyelven)

Più i giorni s’allontanano dispersi

e più ritornano nel cuore dei poeti.

Là i campi di Polonia, la piana dì Kutno

con le colline di cadaveri che bruciano

in nuvole di nafta, là i reticolati

per la quarantena d’Israele,

il sangue tra i rifiuti, l’esantema torrido,

le catene di poveri già morti da gran tempo

e fulminati sulle fosse aperte dalle loro mani,

là Buchenwald, la mite selva di faggi,

i suoi forni maledetti; là Stalingrado,

e Minsk sugli acquitrini e la neve putrefatta.

I poeti non dimenticano. Oh la folla dei vili,

dei vinti, dei perdonati dalla misericordia!

Tutto si travolge, ma i morti non si vendono.

Il mio paese è l’Italia, o nemico più straniero,

e io canto il suo popolo, e anche il pianto

coperto dal rumore del suo mare,

il limpido lutto delle madri, canto la sua vita.

Mennél messzebbre tűnnek a szétszórt napok,

annál kínzóbban égnek a költők szívében:

a lengyel mezők, a kutnói sík táj

naftafelhőkben égő hullahegyekkel,

és Izráel vesztegzárának drótkerítései,

vér a hulladék közt, izzó tífuszláz,

rég halott boldogtalanok láncai,

és akiket maguk ásta árkok fölött lőttek agyon,

Buchenwald, a szelíd bükkerdő

átkozott kemencéi, Sztálingrád,

és Minszk, mocsarak fölött és a megrohadt hó.

A költők nem felejtenek. Ó a hitványak, a legyőzöttek

hada s azoké, kiknek a könyörület megbocsátott!

Összeforgatnak mindent, de a holtakat eladni nem lehet.

Az én hazám Itália, ó, te legidegenebb ellenség,

és én Itália népét éneklem, és a sírást,

mit a tenger moraja elföd,

az anyák tiszta gyászát s a kivirágzó életet.