Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Palazzeschi, Aldo: A virágok (I fiori Magyar nyelven)

Palazzeschi, Aldo portréja
Weöres Sándor portréja

Vissza a fordító lapjára

I fiori (Olasz)

Non so perchè quella sera,

fossero i troppi profumi del banchetto...

irrequietezza della primavera...

un' indefinita pesantezza

mi gravava sul petto,

un vuoto infinito mi sentivo nel cuore...

ero stanco, avvilito, di malumore.

Non so perchè, io non avea mangiato,

e pure sentendomi sazio come un re

digiuno ero come un mendico,

chi sa perchè?

Non avvevo preso parte

alle allegre risate,

ai parlar consueti

degli amici gai o lieti,

tutto m' era sembrato sconcio,

tutto m' era parso osceno,

non per un senso vano di moralità,

che in me non c' è,

e nessuno s' era curato di me,

chi sa...

O la sconcezza era in me...

o c'era l' ultimo avanzo della purità.

M' era, chi sa perchè,

sembrata quella sera

terribilmente pesa

la gamba

che la buona vicina di destra

teneva sulla mia

fino dalla minestra.

E in fondo...

non era che una vecchia usanza,

vecchia quanto il mondo.

La vicina di sinistra,

chi sa perchè,

non mi aveva assestato che un colpetto

alla fine del pranzo, al caffè;

e ficcatomi in bocca mezzo confetto

s'era voltata in là,

quasi volendo dire:

"ah!, ci sei anche te".

 

Quando tutti si furno alzati,

e si furono sparpagliati

negli angoli, pei vani delle finestre,

sui divani

di qualche romito salottino,

io, non visto, scivolai nel giardino

per prendere un pò d' aria.

E subito mi parve d' essere liberato,

la freschezza dell' aria

irruppe nel mio petto

risolutamente,

e il mio petto si sentì sollevato

dalla vaga e ignota pena

dopo i molti profumi della cena.

Bella sera luminosa!

Fresca, di primavera.

Pura e serena.

Milioni di stelle

sembravano sorridere amorose

dal firmamento

quasi un' immane cupola d' argento.

Come mi sentivo contento!

Ampie, robuste piante

dall' ombre generose,

sotto voi passeggiare,

sotto la vostra sana protezione

obliare,

ritrovare i nostri pensieri più cari,

sognare casti ideali,

sperare, sperare,

dimenticare tutti i mali del mondo,

degli uomini,

peccati e debolezze, miserie, viltà,

tutte le nefandezze;

tra voi fiori sorridere,

tra i vostri profumi soavi,

angelica carezza di frescura,

esseri pura della natura.

Oh! com' è bello

sentirsi libero cittadino

solo,

nel cuore di un giardino.

 

-Zz...Zz

-Che c' è?

-Zz...Zz...

-Chi è?

M' avvicinai donde veniva il segnale,

all' angolo del viale

una rosa voluminosa

si spampanava sulle spalle

in maniera scandalosa il décolleté.

-Non dico mica a te.

Fo cenno a quel gruppo di bocciuoli

che son sulla spalliera,

ma non vale la pena.

Magri affari stasera,

questi bravi figliuoli

non sono in vena.

-Ma tu chi sei? Che fai?

-Bella, sono una rosa,

non m' hai ancora veduta?

Sono una rosa e faccio la prostituta.

-Te?

-Io, sì, che male c' è?

-Una rosa!

-Una rosa, perchè?

All' angolo del viale

aspetto per guadagnarmi il pane,

fo qualcosa di male?

-Oh!

-Che diavolo ti piglia?

Credi che sien migliori,

i fiori,

in seno alla famiglia?

Voltati, dietro a te,

lo vedi quel cespuglio

di quattro personcine,

due grandi e due bambine?

Due rose e due bocciuoli?

Sono il padre, la madre, coi figlioli.

Se la intendono...e bene,

tra fratello e sorella,

il padre se la fa colla figliola,

la madre col figliolo...

Che cara famigliola!

E' ancor miglior partito

farsi pagar l' amore

a ore,

che farsi maltrattare

da un porco di marito.

Quell' oca dell' ortensia,

senza nessun costrutto,

fa sì finir tutto

da quel coglione del girasole.

Vedi quei due garofani

al canto della strada?

Come sono eleganti!

Campano alle spalle delle loro amanti

che fanno la puttana

come me.

-Oh! Oh!

- Oh! ciel che casi strani,

due garofani ruffiani.

E lo vedi quel giglio,

lì, al ceppo di quel tiglio?

Che arietta ingenua e casta!

Ah! Ah! Lo vedi? E' un pederasta.

-No! No! Non più! Basta

-Mio caro, e ci posso far qualcosa

io,

se il giglio è pederasta,

se puttana è la rosa?

-Anche voi!

-Che maraviglia!

Lesbica è la vaniglia.

E il narciso, quello specchio di candore,

si masturba quando è in petto alle signore.

-Anche voi!

Candidi, azzurri, rosei,

vellutati, profumati fiori...

-E la violaciocca,

fa certi lavoretti con la bocca...

-Nell' ora sì fugace che v' è data...

-E la medesima violetta,

beghina d' ogni fiore?

fa lunghe processioni di devozione

al Signore,

poi...all' ombra dell' erbetta,

vedessi cosa mostra al ciclamino...

povero lilli,

è la più gran vergogna

corrompere un bambino

-misero pasto delle passioni.

Levai la testa al cielo

per trovare un respiro,

mi sembrò dalle stelle pungermi

malefici bisbigli,

e il firmamento mi cadesse addosso

come coltre di spilli.

Prono mi gettai sulla terra

bussando con tutto il corpo affranto:

-Basta! Basta!

Ho paura.

Dio,

abbi pietà dell' ultimo tuo figlio.

Aprimi un nascondiglio

fuori della natura!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://firiel.giovani.it/diari/591148/i_fiori

A virágok (Magyar)

Nem tudom mért, egy este, tán a

lakoma túlsok illata ...

vagy a tavasz nyugtalansága ...

határozatlan súly nyomása

töltötte mellem,

végtelen üresség szívemben ...

fáradt, csüggedt, keserű lettem.

Nem tudom mért, egy falatot sem ettem,

és mégis királyként telezabálva,

koldusként étlenül,

ki tudja mért?

Egyáltalán nem véve részt

a vidám nevetésben,

a megszokott beszélgetésben,

mit derűs jóbarátok szövögetnek,

minden ocsmánynak látszott nékem,

trágárnak, illetlennek,

bár az erkölcs-csősz mánia

éntőlem idegen,

és senki se gondolt velem,

hjaja...

Vagy bennem volt az ocsmány ...

vagy a tisztaság végső maradéka.

Nekem, ki tudja mért,

szörnyű nehéz volt

azon az estén

a láb,

mit jobboldali szomszédnőm, a drága,

az enyémen tartogatott

már a levestől kezdve és tovább.

És alapjába ...

nem más, csak egy régi szokás,

legősibb a világon.

És baloldali szomszédnőm, az édes,

ki tudja mért,

nem mért rám mást, csak kis lökést

a kávénál, vacsora végén,

fél süteményt dugott a számba,

fordult felém,

mintha azt mondaná:

,,te is itt vagy! ahá!"

 

Mikor mindenki fölkelt

és szerteszéledt

szögletben, ablakmélyedésben,

díványon,

apró szalonban,

én látatlanul a kertbe osontam,

hogy kissé levegőzzem.

Rögtön éreztem,

máris felszabadultam,

a levegőnek frissessége bőven

mellembe ömlött

erősen,

és felüdült a mellem

bizonytalanság fájdalmából,

a vacsora sok illatából.

Szép fényes est!

Üde kikelet.

Tiszta, meleg.

Millió csillag,

mintha szerelmetesen mosolyogna

az ég boltjáról,

óriás ezüst kupoláról.

Ó én boldog!

Dús, termetes növények,

bőséges árnyúak,

alattatok sétálva lejteni,

egészséges oltalmatok alatt

felejteni,

légdrágább eszméinkre lelni újra

szűztisztán álmodozva

jót sejteni,

a rosszat mind elejteni,

az emberi

bűnt, butaságot, gyatraságot

és minden ocsmányságot;

mosolyogni közöttetek, virágok,

enyhe illatban,

angyal-üde simogatásban,

természet tiszta lényei karában.

Ó! gyönyörű,

szabad polgárrá nőni szépen

egyedül

egy kert szívében.

 

– Zz ... Zz

– Mi ez?

– Zz ... Zz ...

– Mi nesz?

Közel mentem, hol valami jelez,

a fasor szögletében

egy terebélyes rózsa

vállán nyitotta széjjel

dekoltázsát botrányosan.

– Nem neked vetkőzöm, fiam,

annak a bimbó-gruppnak,

ott fut a lécen,

de kár a gőzért,

sovány szajré ma este,

a kicsi haverok

kikészültek egészen.

– Ki vagy te? Mit csinálsz?

– Rózsa vagyok, no hát

nem ismersz meg?

Rózsa vagyok, prostituált.

– Te...

– Én, hát! Mi baj?

– Egy rózsa !

– Egy rózsa, hajjajaj!

A fasor szögletén

állok hogy kenyerem keressem,

mi rossz van ebben?

– Ó!

– Beléd mi a manó

ütött? erkölcsösebbek, úgy találod,

a virágok

családjukon belül?

Fordulj meg, és mögötted

nézd azt a bokrot,

négy kis személyt,

két szülőt és két gyerekét;

látsz ott két rózsát és két bimbót?

Apa, anya, gyerekeikkel

megértik egymást ...

húga és bátyja,

apa és lánya,

mama és fiacskája ...

Milyen kedves családka!

Mindig jobb parti

a szerelmet megfizettetni

óraszámra,

mint kínoztatni

egy disznó férjtől előre-hátra.

Ez a liba hortenzia

milyen golyhó,

már egészen tönkreteszi

az a hülye

napraforgó.

Látod a két szegfűt arra

útközépen?

Mindakettő milyen nyalka!

Szeretőik nyakán élnek,

s valamennyi, mint én,

olyan szajha.

– Ó! Ó!

– Csuda-fura karnevál:

két kerítő szekfű-szál!

Azt a liliomot látod-e?

árnyékolja hárs töve,

nézd csak azt a

szűz kis pofikáját: pederaszta.

– Basta!

– Látod, nem tehetek róla,

fiam,

pederaszta a liliom

és prostituált a rózsa.

– Hát ti ís?

– Óriási csoda!

Lesbosi a vanília.

És a nárcisz, tisztaságnak tűköre,

nedvet fröcsköl szépasszonyok keblire.

– Ti is?

Hófehér, rózsaszín, kék,

bársonyos, illatos virágok ...

– A viola néni

az üzletet szájával is végzi,

hisz röpke az óra, mi adatott néki ...

És a szerény ibolya,

mind legjámborabbika?

Addig ájtatoskodik,

ámen,

aztán ... a füvecske-árnyacskában

mit lit a ciklámen ...

Szegény lili,

szégyen-gyalázat

kisgyereket megrontani.

– Mohóság szörnyű etetése!

És fölemeltem fejemet az égnek,

hogy nyeljem egy kortyát a légnek,

mert döfködnek a csillagokból

mérges, boszorkányos nyögések,

mindjárt a mennybolt rámesik,

mint gombostűkkel teleszúrt palást.

Összerogytam, megtörten leborulva,

a földet egész testtel sújtva:

– Elég! Elég!

Én félek!

Jó Istenem,

szánd meg végső fiad,

nyisd meg nekem rejtő barlangodat

kívül a természeten!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap