Ungaretti, Giuseppe: Dido panaszaiból (részletek) (Cori descrittivi di stati d'animo di Didone (dettagli) Magyar nyelven)

I.

Dileguandosi l'ombra,

In lontananza d'anni,

Quando non laceravano gli affanni,

 

L'allora, odi, puerile

Petto ergersi bramato

E l'occhio tuo allarmato

Fuoco incauto svelare dell'Aprile

Da un'odorosa gota.

 

Scherno, spettro solerte

Che rendi il tempo inerte

E lungamente la sua furia nota:

Il cuore roso, sgombra!

 

Ma potrà, mute lotte

Sopite, dileguarsi da età, notte?

 

II.

La sera si prolunga

Per un sospeso fuoco

E un fremito nell'erbe a poco a poco

Pare infinito a sorte ricongiunga.

 

Lunare allora inavvertita nacque

Eco, e si fuse al brivido dell'acque.

Non so chi fu più vivo,

n sussurrio sino all'ebbro rivo

O l'attenta che tenera si tacque.

 

III

Ora il vento s'è fatto silenzioso

E silenzioso il mare;

Tutto tace; ma grido

Il grido, sola, del mio cuore ,

Grido d'amore, grido di vergogna

Del mio cuore che brucia

Da quando ti mirai e mi hai guardata

E più non sono che un oggetto debole.

 

Grido e brucia il mio cuore senza pace

Da quando più non sono

Se non cosa in rovina e abbandonata.

 

IV.

Solo ho nell’anima coperti schianti,

Equatori selvosi, su paduli

Brumali grumi di vapori dove

Delira il desiderio,

Nel sonno, di non essere mai nati.

 

…

 

VII.

Nella tenebra  muta

Cammini in campi vuoti dogni grano:

Altero al lato tuo più niuno aspetti.

 

VIII.

Viene dal mio al tuo viso il tuo segreto;

Replica il mio le care tue fattezze;

Nulla contengono di più i nostri occhi

E, disperato, il nostro amore effimero

Eterno freme in vele d'un indugio.

 

IX.

Non più m’attraggono i paesaggi erranti

Del mare, né dell’alba il lacerante

Pallore sopra queste o quelle foglie;

Nemmeno più contrasto col macigno,

Antica notte che sugli scoglie porto.

 

Le immagini a che prò

Per me dimenticata

 

X.

Non odi del platano

Foglia non odi a un tratto scricchiolare

Che cade lungo il fiume sulle selci?

 

Il mio declino abbellirò stasera;

A foglie secche si vedrà congiunto

Un bagliore roseo.

 

XI.

E senza darsi quiete

Poiché lo spazio loro fuga d’una

Nuvola offriva ai nostri intimi fuochi,

Covandosi a vicenda

Le ingenue anime nostre

Gemelle si svegliarono, già in corsa.

 

XII.

A bufera s’è aperto, al buio, un porto

Che dissero sicuro.

 

Fu golfo costellato

E pareva immutabile il suo cielo;

Ma ora, com’è mutato!

 

XIII.

Sceso dall'incantevole sua cuspide

Se ancora sorgere dovesse

Il suo amore, impassibile farebbe

Numerare le innumere sue spine

Spargendosi nelle ore, nei minuti.

Spargendosi nelle ore, nei minutì

 

XIV

Per patirne la luce,

Gli sguardi tuoi, che si accigliavano

Smarriti ai cupidi, agl'intrepidi

Suoi occhi che a te non si soffermerebbero

Mai più, ormai mai più.

 

Per patirne l'estraneo, il folle

Orgoglio che tuttora adori,

A tuoi torti con vana implorazione

La sorte imputerebbero

Gli ormai tuoi occhi opachi, secchi;

 

Ma grazia alcuna più non troverebbero,

Nemmeno da sprizzarne un solo raggio,

Od una sola lacrima,

Gli occhi tuoi opachi, secchi,

 

Opachi, senza raggi.

 

XV.

Non vedresti che torti tuoi, deserta,

Senza più un fumo che alla soglia avvii

Del sonno, sommessamente.

 

…

 

XIX.

Deposto hai la superbia negli orrori,

Nei desolati errori.

 

I.

Szétfoszlanak az árnyak

Az évek távolába,

Mikor még nem gyötört a kín marása,

 

Hallod a régi gyermek-

Mellkast zihálni újra,

S riadt szemed kigyúlna,

Ha Április gyors lángján földerenghet

Illatos arc fehére.

 

Gúny, te buzgó kísértet,

Kitől időnk nehéz lett,

S ki megtanítsz nem mozduló dühére:

A szívet hagyd magára!

 

De, szűnő szenvedéssel,

A kortól szertefoszlik-é az éjjel?

 

II.

Hosszú, hosszú az este,

Mert lángja mozdulatlan,

S egy borzongás a fú közt mintha lassan

A sorsot ráfűzné a végtelenre.

 

Holdvisszhang kelt, senki észre se vette,

És ráolvadta reszkető vizekre.

Ki volt élőbb, ki tudja,

A mormolás, a részeg patak útja,

Vagy az a nő, ki hallgatag figyelte.

 

III.

A szél, a szél most némaságba süllyedt,

Elcsöndesült a tenger;

Minden hallgat; csak én nem,

Kiáltozom kiáltozó szívemmel,

Szerelmét mondom, szégyenét kiáltom

Szívemnek, mely kigyulladt,

Mióta szemmel láttalak s te láttál,

S azóta nem vagyok, csak gyönge eszköz.

 

Kiáltok s égek békétlen szívemben,

Mióta nem vagyok más,

Mint pusztulásra ítélt, elhagyott tárgy.

 

IV.

A lelkem csupa hasadás, befödve,

Erdős egyenlítők, ködjárta lápok,

Páracsomókkal gurigázva s köztük

Őrjöng a hasztalan vágy,

Ha álmodom, hogy sohasem születtem.

 

…

 

VII.

Mész a sötétbe némán

Gabonaszemtől kiürült mezőkön:

Senkit se vársz, hogy járjon oldaladnál.

 

VIII.

Arcomról már arcodra tér a titkod;

Arcom ismétli drága arcvonásod;

Látó szemünkben többé semmi más nincs,

S múló szerelmünk iszonyodva reszket

Egy haladék vitorláján örökké.

 

IX.

Nem vonzanak többé bolygó vidékek

A tengeren, sem a hajnal hasító

Sápadtsága itt-ott egy falevélen;

A sziklával sem szállok szembe többé,

Az antik éjszakával két szememben.

 

A képek mire jók

Nekem, kit elfeledtek?

 

X.

Nem hallod a platánfát,

Nem hallod-e levele zizzenését

Folyó mentén amint a kőre hullik?

 

Hanyatlásom megszépítem ma este;

Száraz platánlevélre rácsapódik

Egy rózsaszínű fénysáv.

 

XI. 

És nyugtom nem találom,

Mivel az űr kettőnk belső tüzének

Egy-felhőről futását fölkínálta,

És melengetve egymá

Lelkünk ártatlan ikre

Fölébredt már a pálya feleútján.

 

XII.

Kitárult a viharnak egy kikötő az éjben,

Azt mondták róla: biztos.

 

Öblébe csillagot zárt,

Ege, úgy tetszett, megváltozhatatlan;

S most, hogy megváltozott már!

 

XIII.

Ha elvarázsolt ormáról leszállva

Szerelmének föl kéne mégis

Támadnia, hogy tudná szenvtelen-mód

Számláltatnia számtalan tövist, mit

Magában hord minden perc, minden óra.

 

XIV.

Hogy elszenvedd, világát,

Ó két szemed, mely oly mélyen merült el

Kábán, sóvár, rettenthetetlen

Szemébe, mely terád már nem simulhat

Soha, többé soha.

 

Hogy elszenvedd idegen, őrült

Gőgjét, amit most is imádsz még,

Hiú könyörgéssel ön-vétkeidnek

Róná fel ezt a sorsot

Szemed, mely immár fénytelen, kiszáradt.

 

De semmi irgalomra nem találna,

Annyira sem, hogy egy sugári ragyogjon,

Vagy egy könnycseppet, egyet,

Szemed, mely fénytelen, kiszáradt,

 

- Kiszáradt, nincs sugára.

 

XV.

Önvétkeid látnád csak elhagyottan,

Egy szál füstöt se, mely behív az álom

Küszöbén át, néma nesszel.

 

…

 

XIX.

A tévelygésben és az iszonyatban

Gőgöd végleg lepattan.