Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pavese, Cesare: A föld és a halál (La terra e la morte Magyar nyelven)

Pavese, Cesare portréja
Rába György portréja

Vissza a fordító lapjára

La terra e la morte (Olasz)

Terra rossa terra nera,

tu vieni dal mare,

dal verde riarso,

dove sono parole

antiche e fatica sanguigna

e gerani tra i sassi -

non sai quanto porti

di mare parole e fatica,

tu ricca come un ricordo,

come la brulla campagna,

tu dura e dolcissima

parola, antica per sangue

raccolto negli occhi;

giovane, come un frutto

che è ricordo e stagione -

il tuo fiato riposa

sotto il cielo d'agosto,

le olive del tuo sguardo

addolciscono il mare,

e tu vivi rivivi

senza stupire, certa

come la terra, buia

come la terra, frantoio

di stagioni e di sogni

che alla luna si scopre

antichissimo, come

le mani di tua madre,

la conca del braciere.

 

Tu sei come una terra

che nessuno ha mai detto.

Tu non attendi nulla

se non la parola

che sgorgherà dal fondo

come un frutto tra i rami.

C'è un vento che ti giunge.

Cose secche e rimorte

t'ingombrano e vanno nel vento.

Membra e parole antiche.

Tu tremi nell'estate.

 

Anche tu sei collina

e sentiero di sassi

e gioco nei canneti,

e conosci la vigna

che di notte tace.

Tu non dici parole.

 

C'è una terra che tace

e non è terra tua.

C'è un silenzio che dura

sulle piante e sui colli.

Ci son acque e campagne.

Sei un chiuso silenzio

che non cede, sei labbra

e occhi bui. Sei la vigna.

 

È una terra che attende

e non dice parola.

Sono passati giorni

sotto cieli ardenti.

Tu hai giocato alle nubi.

È una terra cattiva -

la tua fronte lo sa.

Anche questo è la vigna.

 

Ritroverai le nubi

e il canneto, e le voci

come un'ombra di luna.

 

Ritroverai parole

oltre la vita breve

e notturna dei giochi,

oltre l'infanzia accesa.

Sarà dolce tacere.

Sei la terra e la vigna.

Un acceso silenzio

brucerà la campagna

come i falò la sera.

 

Hai viso di terra scolpita,

sangue di terra dura,

sei venuta dal mare.

Tutto accogli e scruti

e respingi da te

come il mare. Nel cuore

hai silenzio, hai parole

inghiottite. Sei buia.

Per te l'alba è silenzio.

 

E sei come le voci

della terra - l'urto

della secchia nel pozzo,

la canzone del fuoco,

il tonfo di una mela;

le parole rassegnate

e cupe sulle soglie,

il grido del bimbo - le cose

che non passano mai.

Tu non muti. Sei buia.

 

Sei la cantina chiusa,

dal battuto di terra,

dov'è entrato una volta

ch'era scalzo il bambino,

e ci ripensa sempre.

Sei la camera buia

cui si ripensa sempre,

come al cortile antico

dove s'apriva l'alba.

 

Tu non sai le colline

dove si è sparso il sangue.

Tutti quanti fuggimmo

tutti quanti gettammo

l'arma e il nome. Una donna

ci guardava fuggire.

Uno solo di noi

si fermò a pugno chiuso,

vide il cielo vuoto,

chinò il capo e morì

sotto il muro, tacendo.

Ora è un cencio di sangue

e il suo nome. Una donna

ci aspetta alle colline.

 

Di salmastro e di terra

è il tuo sguardo. Un giorno

hai stillato di mare.

Ci sono state piante

al tuo fianco, calde,

sanno ancora di te.

L'agave e l'oleandro.

Tutto chiudi negli occhi.

Di salmastro e di terra

hai le vene, il fiato.

Bava di vento caldo,

ombre di solleone -

tutto chiudi in te.

Sei la voce roca

della campagna, il grido

della quaglia nascosta,

il tepore del sasso.

La campagna è fatica,

la campagna è dolore

Con la notte il gesto

del contadino tace.

Sei la grande fatica

e la notte che sazia.

 

Come la roccia e l'erba,

come terra, sei chiusa;

ti sbatti come il mare.

La parola non c'è

che ti può possedere

o fermare. Cogli

come la terra gli urti,

e ne fai vita, fiato

che carezza, silenzio.

Sei riarsa come il mare,

come un frutto di scoglio,

e non dici parole

e nessuno ti parla.

 

Sempre vieni dal mare

e ne hai la voce roca,

empre hai occhi segreti

d'acqua viva tra i rovi,

e fronte bassa, come

cielo basso di nubi.

Ogni volta rivivi

come una cosa antica

e selvaggia, che il cuore

già sapeva e si serra.

 

Ogni volta è uno strappo,

ogni volta è la morte.

Noi sempre combattemmo.

Chi si risolve all'urto

ha gustato la morte

la porta nel sangue.

Come buoni nemici

che non s'odiano più

noi abbiamo una stessa

voce, una stessa pena

viviamo affrontati

sotto povero cielo.

Tra noi non insidie,

non inutili cose -

combatteremo sempre.

 

Combatteremo ancora,

combatteremo sempre,

perché cerchiamo il sonno

della morte affiancati,

abbiamo voce roca

fronte bassa e selvaggia

un identico cielo.

Fummo fatti per questo.

Se tu od io cede all'urto,

segue una notte lunga

che non è pace o tregua

non è morte vera.

Tu non sei piú. Le braccia

si dibattono invano.

 

Fin che ci trema il cuore.

Hanno detto un tuo nome.

Ricomincia la morte.

Cosa ignota e selvaggia

sei rinata dal mare.

 

E allora noi vili

che amavamo la sera

bisbigliante, le case,

i sentieri sul fiume,

le luci rosse e sporche

di quei luoghi, il dolore

addolcito e taciuto -

noi strappammo le mani

dalla viva catena

e tacemmo, ma il cuore

ci sussultò di sangue,

e non fu piú dolcezza,

non fu piú abbandonarsi

al sentiero sul fiume -

- non piú servi, sapemmo

di essere soli e vivi.

 

Sei la terra e la morte.

La tua stagione è il buio

e il silenzio. Non vive

cosa che piú di te

sia remota dall'alba.

 

Quando sembri destarti

sei soltanto dolore,

l'hai negli occhi e nel sangue

ma tu non senti. Vivi

come vive una pietra,

come la terra dura.

E ti vestono sogni

movimenti singulti

che tu ignori. Il dolore

come l'acqua di un lago

trepida e ti circonda.

Sono cerchi sull'acqua.

Tu li lasci svanire.

Sei la terra e la morte.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.classicitaliani.it/pavese/pavese

A föld és a halál (Magyar)

Fekete föld, vörös föld,

idesodort a tenger,

az a kiégetett zöld,

s itt a sziklakövek közt

csak geránium, ódon

szó és véres robot nő

mit tudod, mennyi bút, jajt

sodorsz hozzánk az árból,

gazdag vagy, mint az emlék,

mint a végtelen alföld,

kemény s édes szavunk te,

a véreres szemekben

beh régen tükröződöl;

ifjú vagy mint a termés,

emléke évszakoknak —

az augusztusi égbolt

alatt szállong a párád,

tekinteted olajzöld,

csitul tőle a tenger,

és te élsz és föléledsz,

sohasem ámulsz, szilárd vagy,

mint a föld, és sötét vagy,

mint a föld, te, az évek

s álmok olajütője;

a holdfényben kitárul

meztelen tested, ősi,

mint két keze anyánknak

és mint a tűzhely öble.

 

Olyan vagy mint a földrész,

melyet senki sem ismer.

És nem is vársz te semmit,

hacsak nem az egyetlen,

a mélyben rejtező szót,

sűrű lombból gyümölcsöt.

Szél támad, rád halottas

száraz dolgok pörögnek,

majd újra tovaszállnak.

Ősi szók, ősi testek.

Csak úgy remegsz a nyárban.

 

És te vagy még a domb is,

kőborította ösvény,

a nádas zizegése

és ismered a szőlőt,

az éjjel néma dombot.

Egyetlen szót sem ejtesz.

 

Ez a föld egyre hallgat

és nem is a te földed.

A dombok és növények

fölött itt néma csend ül.

Ez rét, folyó hazája.

Most a szigorú csönd vagy,

szemed sötét, lezárult

ajkad, te vagy a szőlő.

 

Ez a föld egyre csak vár,

s egyetlen szót sem ejt ki.

Izzó egek alatt múlt

a napok garmadája.

Felhőkkel játszadoztál.

A föld csupa gonoszság -

te jól tudod magadban.

És még ez is a szőlő.

 

Megtalálod a felhőt

és nádast, újra hang szól,

a hold fényében árnyék.

 

Megtalálod a szót is

játékoknak a kurta

éji pillanatán túl,

ifjúság tüze hunytán.

Rájössz, hallgatni édes.

A föld vagy és a szőlő.

Végig a puszta síkon

a tüzes csönd világít,

miként máglya az éjben.

 

Faragott kő az orcád,

kemény rög a te véred,

a tenger sodort erre.

Te mindent szívesen látsz,

vizsgálsz, s már visszalöknél,

mint a tenger. Szívedben

csend honol, visszafojtott

szók. Te vagy a sötétség.

Neked a hajnal is csönd.

 

És szólsz a föld ezernyi

hangján: te vagy a kútban

megcsobbanó vödör, s te

a tűzhely dalolása,

az alma huppanása,

ajtóküszöb előtt a

megbékítő komor szó

s a csecsemő-sikongás –

emlékek, sohse múlók.

 

Nem változol, sötétség.

A bezárt pince is vagy,

s padló, keményre döngölt,

hova egyszer belépett

egy kisfiú mezítláb –

emlékszik rá örökké.

A kamra vagy, sötétség,

emlékszik rá örökké,

mint öreg udvarukra,

hol neki nyílt a hajnal.

 

Nem ismered a dombot,

ahova drága vér folyt.

Mindnyájan menekültünk,

mind eldobtuk a fegyvert

és nevünket. Egy asszony

nézte a mi futásunk.

De egyikünk megállott,

kezét ökölbe zárta,

az üres égre nézett,

lecsuklott feje, s némán

meghalt a fal tövében.

Neve maradt utána

és egy vértócsa. Asszony

vár ránk a dombok alján.

 

Sóból van és iszapból

a pillantásod. Egy nap

tengerből ülepedtél.

Kihajtottak húsodból

a délszaki növények

– agave, oleander –

s emlékeznek reád jól.

Mindent szemedbe sűrítsz.

Sóból van és iszapból

leheleted, a véred.

 

Meleg szélben esőcsepp,

árnyéka nyári hőben -

mindent magadba sűrítsz.

A fűben rejtező fürj,

a pusztaság rekedtes

hangján is te kiáltasz -

te vagy az áthevült kő.

Csupa robot a puszta

és csupa kín a puszta.

Éjjel minden paraszti

mozdulat benne hallgat.

Véres robot vagy, s éjjel

a nagy engesztelődés.

Mint a fű és a szikla,

mint a föld, oly lezárt vagy:

vergődöl, mint a tenger.

Nincs az a szó, egyetlen,

amelyre te juháznál

s hőkölnél. Újra létet, -

csöndet, leheletet nyersz,

cirógatót, akárcsak

rengéséből a föld is.

Égett vagy, mint a tenger,

mint a szirtek gyümölcse,

egyetlen szót sem ejtesz,

és nem szól senki hozzád.

 

Egyre csak hoz a tenger,

rekedt tőle a hangod,

szemed rejtve örökké,

mint csermely a bozótban,

homlokod, mint a felhős,

alacsony ég, lecsügged.

Te éledsz újra s újra,

mint ódon, vad remekmű -

jól ismerheti régről

a szív, s magába zárja.

 

Minden perc új csalódás,

a halál mindegyik perc.

Örök küzdés a sorsunk.

Aki kiáll a harcból,

már a halálba kóstol,

azt csörgedezi vére.

Derék ellenfelek, mi

gyűlölködést nem érzünk,

összeolvadta hangunk,

összeforrott a gondunk,

így élünk szembenézve,

tanúnk rá a szegény ég.

Nincs árulás miköztünk,

és nem esik fölös szó -

csak harcolunk örökre.

Csak harcolunk tovább, és

csak harcolunk örökre,

mert vállvetve keressük

a halálnak az álmát,

és már rekedt a hangunk,

vad homlokunk lecsügged,

és egünk változatlan.

Csupán erre születtünk.

Ha hátrál egyikünk, már

vak éjszaka zuhan ránk,

nem béke, nyugalom sem

és igazi halál sem.

Te többé nem vagy és két

karom vergődik árván.

 

Míg a szív ere dobban.

A te neved kimondták.

A halál jött el ismét.

Te vad, te ismeretlen,

most újjászült a tenger.

 

És akkor mi esendők,

kik szerettük az esti

beszélgetést az otthont,

a patakparti utat,

a házak mocskos és rőt

fénysugarát, a sajgó

szenvedés enyhülését -

a kezünkről letörtük

az eleven bilincset,

és ajkunk néma lett, de

a vér dobolt szívünkben,

és gyöngédség nem ébredt

bennünk és semmi ábránd

a patakparti úton.

Már szabadon tudunk és

egyedül élni, halni.

 

A föld vagy s a halál vagy.

Évszakod a sötétség

és a csönd. Nincsen élő

egyetlen lény se nálad

messzebb a virradattól.

 

Amikor lassan eszmélsz,

eleven fájdalom vagy,

él véredben, szemedben,

s már nem érzed. Oly élő,

miként élő a kő is

vagy miként a kemény rög.

Felöltöztetnek álmok,

tagjaid remegése,

s tán nem is sejted. Ingó

hullámaként a tónak

a fájdalom körülvesz.

A víz színe gyűrűzik.

Tűröd, hogy mélyre nyeljen.

A föld vagy s a halál vagy.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók


minimap