Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gatto, Alfonso: A Loreto-téri mártírok (Per i compagni fucilati in Piazzale Loreto Magyar nyelven)

Gatto, Alfonso portréja
Rába György portréja

Vissza a fordító lapjára

Per i compagni fucilati in Piazzale Loreto (Olasz)

Ed era l'alba, poi tutto fu fermo

la città, il cielo,il fiato del giorno.

Rimasero i carnefici soltanto

vivi davanti ai morti.

 

Era silenzio l'urlo del mattino,

silenzio il cielo ferito:

un silenzio di case, di Milano.

Restarono bruttati anche di sole,

sporchi di luce e l'uno all'altro odiosi,

gli assassini venduti alla paura.

 

Era l'alba, e dove fu lavoro,

ove il piazzale era la gioia accesa

della città migrante alle sue luci

da sera a sera, ove lo stesso strido

dei tram era saluto al giorno, al fresco

viso dei vivi, vollero il massacro

perché Milano avesse alla sua soglia

confusi tutti in uno stesso sangue

i suoi figli promessi e il vecchio cuore

forte e ridesto stretto come un pugno.

 

Ebbi il mio cuore ed anche il vostro cuore

il cuore di mia madre e dei miei figli,

di tutti i vivi uccisi in un istante

per quei morti mostrati lungo il giorno

alla luce d'estate, a un temporale

di nuvole roventi. Attesi il male

come un fuoco fulmineo, come l'acqua

scrosciante di vittoria; udii il tuono

d'un popolo ridesto dalle tombe.

 

Io vidi il nuovo giorno che a Loreto

sovra la rossa barricata i morti

saliranno per i primi, ancora in tuta

e col petto discinto, ancora vivi

di sangue e di ragioni. Ed ogni giorno,

ogni ora eterna brucia a questo fuoco,

ogni alba ha il petto offeso da quel piombo

degli innocenti fulminati al muro.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://web.mclink.it/MF3979/Poesia/Gatto1.htm

A Loreto-téri mártírok (Magyar)

 

Virradt, s teljesen megdermedt az élet

a városban, megállt a köd, a felhő.

A hóhérok tornyosultak, egyetlen

élők, a holttestek fölébe.

 

Elcsöndesült a reggeli zsivajgás,

elcsöndesült a sebesült ég,

csönd ülte meg a házakat: Milanót.

A nap bemocskolta őket, leköpte

a fény, s a gyilkosok, utálva egymást,

a rettegés kelepcéjébe hulltak.

 

Virradt. Ahol azelőtt munka pezsgett,

s az öröm lángja lobogott, a téren,

hol esténként imbolyogtak a város

fényei és a villamos csikorgott

minden nap jóreggelt az ébredők friss

arcába, – vért ontani ott akartak,

mert a mészárlás küszöbén Milanó

erős és öreg szíve fölriadt, s mint

ököl szorult össze, vérben fürödve

az ígéret minden egyes fiával.

 

Szívetek ott dobogott az enyémben,

az anyámé és a fiaimé is,

mindenkié, akit megöltek akkor,

a hőségben nap hosszat kiterített

tetemeké a fellegekből izzó

zivatarban. Úgy sújtott le a gaztett,

mint villámcsapás, mint az áradó víz

győztes tajtékja, és hallottam, egy nép

riad föl a sírjából mennydörögve.

 

Megérem az új napot, a Loreto

véres torlaszára, mikor a holtak

lépnek elsőnek, újra izmos-épen

s nyitott mellel. Vér buzog újra

bennük, s igazság. Addig mindegyik nap,

az ő tüzüknél gyúl ki minden óra,

és minden hajnal odatárja mellét

az ártatlanokat sújtó golyónak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap