Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pasolini, Pier Paolo: Gramsci hamvai (Le ceneri di Gramsci Magyar nyelven)

Pasolini, Pier Paolo portréja

Le ceneri di Gramsci (Olasz)

I

Non è di maggio questa impura aria

che il buio giardino straniero

fa ancora più buio, o l'abbaglia

 

con cieche schiarite... questo cielo

di bave sopra gli attici giallini

che in semicerchi immensi fanno velo

 

alle curve del Tevere, ai turchini

monti del Lazio... Spande una mortale

pace, disamorata come i nostri destini,

 

tra le vecchie muraglie l'autunnale

maggio. In esso c'è il grigiore del mondo,

la fine del decennio in cui ci appare

 

tra le macerie finito il profondo

e ingenuo sforzo di rifare la vita;

il silenzio, fradicio e infecondo...

 

Tu giovane, in quel maggio in cui l'errore

era ancora vita, in quel maggio italiano

che alla vita aggiungeva almeno ardore,

 

quanto meno sventato e impuramente sano

dei nostri padri - non padre, ma umile

fratello - già con la tua magra mano

 

delineavi l'ideale che illumina

(ma non per noi: tu morto, e noi

morti ugualmente, con te, nell'umido

 

giardino) questo silenzio. Non puoi,

lo vedi?, che riposare in questo sito

estraneo, ancora confinato. Noia

 

patrizia ti è intorno. E, sbiadito,

solo ti giunge qualche colpo d'incudine

dalle officine di Testaccio, sopito

 

nel vespro: tra misere tettoie, nudi

mucchi di latta, ferrivecchi, dove

cantando vizioso un garzone già chiude

 

la sua giornata, mentre intorno spiove.

 

II

Tra i due mondi, la tregua, in cui non siamo.

Scelte, dedizioni... altro suono non hanno

ormai che questo del giardino gramo

 

e nobile, in cui caparbio l'inganno

che attutiva la vita resta nella morte.

Nei cerchi dei sarcofaghi non fanno

 

che mostrare la superstite sorte

di gente laica le laiche iscrizioni

in queste grigie pietre, corte

 

e imponenti. Ancora di passioni

sfrenate senza scandalo son arse

le ossa dei miliardari di nazioni

 

più grandi; ronzano, quasi mai scomparse,

le ironie dei principi, dei pederasti,

i cui corpi sono nell'urne sparse

 

inceneriti e non ancora casti.

Qui il silenzio della morte è fede

di un civile silenzio di uomini rimasti

 

uomini, di un tedio che nel tedio

del Parco, discreto muta: e la città

che, indifferente, lo confina in mezzo

 

a tuguri e a chiese, empia nella pietà,

vi perde il suo splendore. La sua terra

grassa di ortiche e di legumi dà

 

questi magri cipressi, questa nera

umidità che chiazza i muri intorno

a smotti ghirigori di bosso, che la sera

 

rasserenando spegne in disadorni

sentori d'alga... quest'erbetta stenta

e inodora, dove violetta si sprofonda

 

l'atmosfera, con un brivido di menta,

o fieno marcio, e quieta vi prelude

con diurna malinconia, la spenta

 

trepidazione della notte. Rude

di clima, dolcissimo di storia, è

tra questi muri il suolo in cui trasuda

 

altro suolo; questo umido che

ricorda altro umido; e risuonano

- familiari da latitudini e

 

orizzonti dove inglesi selve coronano

laghi spersi nel cielo, tra praterie

verdi come fosforici biliardi o come

 

smeraldi: "And O ye Fountains..." - le pie

invocazioni...

 

III

Uno straccetto rosso, come quello

arrotolato al collo ai partigiani

e, presso l'urna, sul terreno cereo,

 

diversamente rossi, due gerani.

Lì tu stai, bandito e con dura eleganza

non cattolica, elencato tra estranei

 

morti: Le ceneri di Gramsci... Tra speranza

e vecchia sfiducia, ti accosto, capitato

per caso in questa magra serra, innanzi

 

alla tua tomba, al tuo spirito restato

quaggiù tra questi liberi. (O è qualcosa

di diverso, forse, di più estasiato

 

e anche di più umile, ebbra simbiosi

d'adolescente di sesso con morte...)

E, da questo paese in cui non ebbe posa

 

la tua tensione, sento quale torto

- qui nella quiete delle tombe - e insieme

quale ragione - nell'inquieta sorte

 

nostra - tu avessi stilando le supreme

pagine nei giorni del tuo assassinio.

Ecco qui ad attestare il seme

 

non ancora disperso dell'antico dominio,

questi morti attaccati a un possesso

che affonda nei secoli il suo abominio

 

e la sua grandezza: e insieme, ossesso,

quel vibrare d'incudini, in sordina,

soffocato e accorante - dal dimesso

 

rione - ad attestarne la fine.

Ed ecco qui me stesso... povero, vestito

dei panni che i poveri adocchiano in vetrine

 

dal rozzo splendore, e che ha smarrito

la sporcizia delle più sperdute strade,

delle panche dei tram, da cui stranito

 

è il mio giorno: mentre sempre più rade

ho di queste vacanze, nel tormento

del mantenermi in vita; e se mi accade

 

di amare il mondo non è che per violento

e ingenuo amore sensuale

così come, confuso adolescente, un tempo

 

l'odiai, se in esso mi feriva il male

borghese di me borghese: e ora, scisso

- con te - il mondo, oggetto non appare

 

di rancore e quasi di mistico

disprezzo, la parte che ne ha il potere?

Eppure senza il tuo rigore, sussisto

 

perché non scelgo. Vivo nel non volere

del tramontato dopoguerra: amando

il mondo che odio - nella sua miseria

 

sprezzante e perso - per un oscuro

scandalo della coscienza...

 

IV

Lo scandalo del contraddirmi, dell'essere

con te e contro te; con te nel core,

in luce, contro te nelle buie viscere;

 

del mio paterno stato traditore

- nel pensiero, in un'ombra di azione -

mi so ad esso attaccato nel calore

 

degli istinti, dell'estetica passione;

attratto da una vita proletaria

a te anteriore, è per me religione

 

la sua allegria, non la millenaria

sua lotta: la sua natura, non la sua

coscienza: è la forza originaria

 

dell'uomo, che nell'atto s'è perduta,

a darle l'ebbrezza della nostalgia,

una luce poetica: ed altro più

 

io non so dirne, che non sia

giusto ma non sincero, astratto

amore, non accorante simpatia...

 

Come i poveri povero, mi attacco

come loro a umilianti speranze,

come loro per vivere mi batto

 

ogni giorno. Ma nella desolante

mia condizione di diseredato,

io possiedo: ed è il più esaltante

 

dei possessi borghesi, lo stato

più assoluto. Ma come io possiedo la storia,

essa mi possiede; ne sono illuminato:

 

ma a che serve la luce?

 

V

Non dico l'individuo, il fenomeno

dell'ardore sensuale e sentimentale...

altri vizi esso ha, altro è il nome

 

e la fatalità del suo peccare...

Ma in esso impastati quali comuni,

prenatali vizi, e quale

 

oggettivo peccato! Non sono immuni

gli interni e esterni atti, che lo fanno

incarnato alla vita, da nessuna

 

delle religioni che nella vita stanno,

ipoteca di morte, istituite

a ingannare la luce, a dar luce all'inganno.

 

Destinate a esser seppellite

le sue spoglie al Verano, è cattolica

la sua lotta con esse: gesuitiche

 

le manie con cui dispone il cuore;

e ancor più dentro: ha bibliche astuzie

la sua coscienza... e ironico ardore

 

liberale... e rozza luce, tra i disgusti

di dandy provinciale, di provinciale

salute... Fino alle infime minuzie

 

in cui sfumano, nel fondo animale,

Autorità e Anarchia... Ben protetto

dall'impura virtù e dall'ebbro peccare,

 

difendendo una ingenuità di ossesso,

e con quale coscienza!, vive l'io: io,

vivo, eludendo la vita, con nel petto

 

il senso di una vita che sia oblio

accorante, violento... Ah come

capisco, muto nel fradicio brusio

 

del vento, qui dov'è muta Roma,

tra i cipressi stancamente sconvolti,

presso te, l'anima il cui graffito suona

 

Shelley... Come capisco il vortice

dei sentimenti, il capriccio (greco

nel cuore del patrizio, nordico

 

villeggiante) che lo inghiottì nel cieco

celeste del Tirreno; la carnale

gioia dell'avventura, estetica

 

e puerile: mentre prostrata l'Italia

come dentro il ventre di un'enorme

cicala, spalanca bianchi litorali,

 

sparsi nel Lazio di velate torme

di pini, barocchi, di giallognole

radure di ruchetta, dove dorme

 

col membro gonfio tra gli stracci un sogno

goethiano, il giovincello ciociaro...

Nella Maremma, scuri, di stupende fogne

 

d'erbasaetta in cui si stampa chiaro

il nocciolo, pei viottoli che il buttero

della sua gioventù ricolma ignaro.

 

Ciecamente fragranti nelle asciutte

curve della Versilia, che sul mare

aggrovigliato, cieco, i tersi stucchi,

 

le tarsie lievi della sua pasquale

campagna interamente umana,

espone, incupita sul Cinquale,

 

dipanata sotto le torride Apuane,

i blu vitrei sul rosa... Di scogli,

frane, sconvolti, come per un panico

 

di fragranza, nella Riviera, molle,

erta, dove il sole lotta con la brezza

a dar suprema soavità agli olii

 

del mare... E intorno ronza di lietezza

lo sterminato strumento a percussione

del sesso e della luce: così avvezza

 

ne è l'Italia che non ne trema, come

morta nella sua vita: gridano caldi

da centinaia di porti il nome

 

del compagno i giovinetti madidi

nel bruno della faccia, tra la gente

rivierasca, presso orti di cardi,

 

in luride spiaggette...

 

Mi chiederai tu, morto disadorno,

d'abbandonare questa disperata

passione di essere nel mondo?

 

VI

Me ne vado, ti lascio nella sera

che, benché triste, così dolce scende

per noi viventi, con la luce cerea

 

che al quartiere in penombra si rapprende.

E lo sommuove. Lo fa più grande, vuoto,

intorno, e, più lontano, lo riaccende

 

di una vita smaniosa che del roco

rotolio dei tram, dei gridi umani,

dialettali, fa un concerto fioco

 

e assoluto. E senti come in quei lontani

esseri che, in vita, gridano, ridono,

in quei loro veicoli, in quei grami

 

caseggiati dove si consuma l'infido

ed espansivo dono dell'esistenza -

quella vita non è che un brivido;

 

corporea, collettiva presenza;

senti il mancare di ogni religione

vera; non vita, ma sopravvivenza

 

- forse più lieta della vita - come

d'un popolo di animali, nel cui arcano

orgasmo non ci sia altra passione

 

che per l'operare quotidiano:

umile fervore cui dà un senso di festa

l'umile corruzione. Quanto più è vano

 

- in questo vuoto della storia, in questa

ronzante pausa in cui la vita tace -

ogni ideale, meglio è manifesta

 

la stupenda, adusta sensualità

quasi alessandrina, che tutto minia

e impuramente accende, quando qua

 

nel mondo, qualcosa crolla, e si trascina

il mondo, nella penombra, rientrando

in vuote piazze, in scorate officine...

 

Già si accendono i lumi, costellando

Via Zabaglia, Via Franklin, l'intero

Testaccio, disadorno tra il suo grande

 

lurido monte, i lungoteveri, il nero

fondale, oltre il fiume, che Monteverde

ammassa o sfuma invisibile sul cielo.

 

Diademi di lumi che si perdono,

smaglianti, e freddi di tristezza

quasi marina... Manca poco alla cena;

 

brillano i rari autobus del quartiere,

con grappoli d'operai agli sportelli,

e gruppi di militari vanno, senza fretta,

 

verso il monte che cela in mezzo a sterri

fradici e mucchi secchi d'immondizia

nell'ombra, rintanate zoccolette

 

che aspettano irose sopra la sporcizia

afrodisiaca: e, non lontano, tra casette

abusive ai margini del monte, o in mezzo

 

a palazzi, quasi a mondi, dei ragazzi

leggeri come stracci giocano alla brezza

non più fredda, primaverile; ardenti

 

di sventatezza giovanile la romanesca

loro sera di maggio scuri adolescenti

fischiano pei marciapiedi, nella festa

 

vespertina; e scrosciano le saracinesche

dei garages di schianto, gioiosamente,

se il buio ha resa serena la sera,

 

e in mezzo ai platani di Piazza Testaccio

il vento che cade in tremiti di bufera,

è ben dolce, benché radendo i capellacci

 

e i tufi del Macello, vi si imbeva

di sangue marcio, e per ogni dove

agiti rifiuti e odore di miseria.

 

È un brusio la vita, e questi persi

in essa, la perdono serenamente,

se il cuore ne hanno pieno: a godersi

 

eccoli, miseri, la sera: e potente

in essi, inermi, per essi, il mito

rinasce... Ma io, con il cuore cosciente

 

di chi soltanto nella storia ha vita,

potrò mai più con pura passione operare,

se so che la nostra storia è finita?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.club.it/autori/grandi/pierpaolo

Gramsci hamvai (Magyar)

1

Nem a májusé ez a lég, e szennyes,

mely a sötét idegen kertre csak még

sötétebbet hord vagy vakítva verdes

 

derületeivel ... nyálkás kihalt ég

terül a halványsárga félkörökre,

mik behálózzák végtelen szalagként

 

a Tevere kanyarjait, elöntve

Lazio kék hegységét... Béke árad,

halálos, kiábrándult béke dől le

 

ránk vén falak között ez őszi, fáradt

májusból. Benne szürkéllik világunk,

az évtized vége, melyben kiszállt vak

 

romok közül mély hívő akarásunk

hogy végre újra-kezdődjék az élet;

és csönd lett, rothadt, terméketlen, ájult...

 

Te ifjú – akkor élt még s megkísértett

ama tévelygés, olasz májusunkban,

mely legalább lángot adott a létnek –

 

s te, apáinknál higgadtabb, mocsokban

is egészségesebb - nem apaként, de

bátyánkként - felróttad határozottan

 

sovány kezeddel az eszményt, mely égve

(de nem nekünk: te holt vagy és mi holtak,

veled dőltünk a kerti televénybe)

 

ragyog e csöndre. Mit tehetsz? Nyugodj csak:

pihensz az idegen vidék ölében

száműzötten még. Nemes unalom rak

 

köréd falat. S halványan és mesésen

ér el hozzád az üllők csattogása

Testaccio gyáraiból, esti fényben

 

szenderegve: rozsdás vasak rakása

s bádoghalmok közt, bús üvegtetőnek

árnyán dalol ott egy segéd, - lejárt a

 

műszak, és az eső eláll körötted.

 

2

Két világ közt - béke; honunk nem ott van.

Itt ernyedés, válaszút... Más nem is szól,

csak e nemes keserves kert, unottan

 

kong a konok csalás itt, melyben ímhol

elcsitult a halálban fennmaradt lét.

A koporsók e síri tájain jól

 

látni, továbbélő sorsa mit ad még

e világ emberének evilági

feliratokban, szürke kőbe mart, szép

 

tömör sorokban. Féktelen, kíváncsi

szenvedély égette halomra, botrány

nélkül, nagy nemzetek plutokratái

 

csontját; s zúg – tőlük a lét el se fogy tán –

főurak s pederaszták gúnyos átka;

testük az elszórt urnákba csukódván

 

hamuvá oszlott s nem lett tisztulása.

Itt a halál csöndje a nagy bizonyság

az embernek maradt ember kis árva

 

csöndjére, s unalmára, mely a Park tág

unalmából kiválik: és a város,

közönnyel száműzve kertjét a pajták

 

s templomok közé, már nem ragyogást hoz

ide, – irgalomtól ádáz. A földje

csalánt, paréjt nevel, sovány, halálos

 

ciprusokat, fekete nyirkot öltve

körben a falat bemocskolja sápadt

babér-ábrákkal, miket tündökölve

 

elolt az est, s már pőre alga-árnyak

mihelyt kihunynak... Ily növényke senyved

szagtalan, hol violaszínbe bágyad

 

a lég egy fonnyatag széna-lehellet

vagy ménta-sóhaj után, s elpihenten,

nappali bánattal megrakva reszket

 

kihamvadtan az éj. Kemény, kegyetlen

klímára vall s gyöngéd történelemre

e talaj, melyen más talaj szünetlen

 

szivárog át; e nyirkosság, amelyre

más nyirkosság hasonlít; s felzokognak

– messzi látóhatárt hozván közelbe

 

s távoli égövet, hol égbe olvadt

tavakat smaragd s foszforzöld sugárból

szőtt rétek közt angol erdők karolnak

 

azt súgván: „And O ye Fountains"... - a jámbor

fohászkodások ...

 

3

Vörös szövet-foszIány; a partizánok

csavarnak ilyesfélét a nyakukra,

s az urna mellett, viaszszín a táj ott,

 

másképp vöröslik két geránium ma.

Ide száműztek, kemény és eretnek

méltóságban, idegen mind a hulla,

 

akik közt hálsz: Gramsci hamvai ... Reszket

bennem remény s múlt gyanú, akaratlan

érkeztem e sivár üvegkerethez,

 

sírod, s lelked elé, mely itt alant van

e szabadok között. (Vagy más van ott tán,

révültebb s alázatosabb alakban:

 

részeg egyesülésbe gomolyodván

a serdülőkor az öreg halállal ...)

S e honból, hol nem szűnt viadalod, már

 

fölsejlik, hol tévedtél, s szaporán vall

itt síri békességed, hogy miképpen

egyesültél balsorsunk igazával,

 

megfogalmazván fenséges igékben

végső soraid, mielőtt megöltek.

Ím a tanúság: nem szállt szét a szélben

 

magvetése még a régi erőknek;

ím, e holtakat ama rend igázza,

mely undorát s fenségét nagy időknek

 

mélyébe vájja: s nyomban felkiált a

megszállott üllők csattogása tompán,

elfojtottan és csüggedőn az árva

 

külvárosból – elvesztét igazolván.

S itt állok én... szegényen, a szegények

tekintetét vonzaná csak a pompám

 

a kirakatban, rossz ruhámba fülledt

a legsivárabb utak pora, s piszka

villamos-padoknak, mik messze-űznek

 

napomtól: pihenésem perce ritka

kivétel csak, míg gyötrődöm, hogy éljek

egyáltalán; és olykor megesik, ha

 

szeretem a világot testi kéjek

ösztönével, zavaros ifjúságom

tér vissza, midőn még polgári, tépett

 

magam kínját gyűlöltem benne: vajjon

az általad kettéosztott világnak

ama felét, mely úrrá lett e tájon,

 

ne sújtsa már-már misztikus utálat!

S megtagadva szigorod, mégis élek, –

más választásom nincs. Élek e bágyadt

 

hanyatló háború utáni évek

sűrűjében: és szeretvén utálom

világom (mely kínjában gőgre ébredt)

 

rejtélyes botrányába veszve fájón

a lelkiismeretnek...

 

4

Vívódásom botránya, hogy tevéled

s ellened élek: véled a szívemben,

a fényben, s ellened: bensőm sötétebb,

 

öröklött s elárult mélyébe verten

- ha csak parányi tettben, gondolatban -

kötnek fölizzó ösztöneim engem

 

s a szépség szenvedélye a tudatban:

míg lenyűgöz egy különb proletár lét,

mely nálad ősibb, s mint a hit, vigalmam,

 

üdvöm lett - nem évezredes viszály: épp

léte - s nem tudata - általa hitnek;

eredendő erő, emberi szándék,

 

mit lassan elapasztanak a tettek,

az elvágyás kéjét beléjük oltván

s költői fényt is: többet mért fecsegjek

 

róla, mert hisz igaz volna a szó tán,

s mégsem őszinte, keserves szövetség

helyett elvont szerelemről locsogván

 

Mint sok szegényt, szegényen kötelez még

a megalázó reménység is engem,

s mint ők, hogy éljek, törődöm naponként

 

a létért. De mégis őrzöm kietlen

helyzetemben, bárha kitagadottan,

szép vagyonom; és e polgári rendben

 

nincs kincs különb, ím itt van birtokomban

a tökély: A történelem enyém lett,

s én az övé; éltető fénye lobban:

 

de fénye mire jó?

 

5

Nem az egyénről szólok, nem a testi

s érzelmi hevülések tünetéről...

Más az ő bűne, másként kell nevezni

 

vétkét, s e vétek más végzet felé tör...

De mily közösség tűnik ki a vétkek

eredendő együtteséből,

 

s mily tényleges bűn! Nem szökhet az élet

testén sarjadt külső, belső cselekmény

semmilyen vallástól, mely megkísért, mert

 

az életben lappang, és ott feszengvén

záloga a halálnak, s dolga az csak,

hogy a fényt csalva a csalásra vet fényt.

 

Mert a test sorsa az, hogy elrohadhat

a Verano sírjában - ezt a harcát

katolikusként vívja, szíve alvadt

 

rögeszméje már jezsuita vadság,

s biblikus ravaszság él még alább a

tudatban... és ironikus, szabad vágy...

 

s a vidéki ficsúr nyers ragyogása

és undorai között a vidéki

egészség ... és egyetlen áradásba

 

dől minden, állati mélyét eléri

Hatalom s Anarchia ... Védekezve,

ha szennyes erény s részeg bűn kísérti,

 

óva óvatlanságát, mely rögeszme

így él az in - s minő tudatban! - ó, én

élek, kijátszva a létet, szívemre

 

hadd szálljon bús felejtés, sebes örvény

dúlt közérzetemben... Ó, hogy megértem,

némán a szél nedves zajába dőlvén,

 

mint állsz itt, hol Róma néma sötéten,

ciprusok közt, mik lomhán kavarognak

s társad, a lélek felirataképpen

 

Shelley zeng... Értem az indulatoknak

örvényeit, s a szeszély (görög ihlet

élt szívében a patríciusoknak

 

s északi vándoroknak) étke mint lett

a Tirrén tenger kék mélyének: értem

gyermeki s esztétikus csínyeinknek

 

örömét: míg Itália leverten,

mintha egy óriás tücsök hasában,

fehér tengerpartokat tár ki nyersen

 

e köd-fátyolos barokk-mívű tájban,

Lazio-ban, fenyvesek, repce-földek

vidékén, hol rongyok között ziláltan

 

az ifjú ciociaro szunnyad ma görbedt

s duzzadt tagokkal, mintha Goethe álma...

Árnyak és csodás csatornák nyüzsögnek

 

Maremmában; bennük – csapákon át – a

mogyoróbokor rajza moccanatlan:

elárasztja a pásztor ifjúsága.

 

Száraz versiliai hajlatokban

vak illatok; szilaj vak tengerére

e táj csiszolt stukkóit és valóban

 

emberi földjének húsvéti fürge

intarziáit kényesen kirakja:

az Apuanák izzó fényes üszke

 

alatt a borús Cinquale kanyarja

üvegkéket lenget a rózsaszínen ...

Mintha vad illatok szülnék e lanyha,

 

szirtek s szakadékok alkotta, szűzen

szép Riviérát, hol szél küzd a nappal,

hogy tengeri olajat szelídítsen

 

fenségesen ... S zeng körben víg zsivajjal

a nemiség és a fény véghetetlen

ütőhangszere: ily zajt oly sokat hall

 

Itália – megszokta, föl se rezzen,

él, mint eleven-holt: forrón kiáltják

száz meg száz kikötőből, ernyedetlen,

 

társuk nevét izzadt-barnába pólyált

arcú fiúk a riviera népén,

konyhakertek s bogáncsok sorfalán át,

 

piszkos strandok vidékén...

 

Te dísztelen holt, tán azt mégse kéred:

irtsam ki magamból kétségbeejtő

szenvedélyem, hogy e világon élek.

 

6

Elmegyek hát, és itthagylak az estben,

mely, búsan bár, de édesen szitál ránk

elevenekre, kint a gyárnegyedben

 

viasz-fénye alvad s e táj homályát

földúlja. Megnövekszik és kiholtabb

lesz a vidék, s messzebb kigyújtja lángját

 

egy szédült élet, mely villamosok vad

s rekedt zörgéséből, tájnyelven elszállt

kurjantásokból tompán harsogó nagy

 

hangversenyt rendez. S e lényekben, ott ládd,

akik míg élnek, ordítnak, nevetnek

a járművekben s a nyomorú porták

 

mélyén, hol a lét hűtlen és kiterjedt

hozadékát fogyasztják – halld, ezekben

az életnek csak borzongása reszket:

 

testi, közös jelenlét az, de több sem;

halld, a valóságos hitnek hiánya

kong: nem csak élni – tán, különb örömben

 

a puszta létnél – felnőni az árva

állati sorból, melynek szenvedélye

titkos kéjvágy, naponként tettre váltva:

 

hitvány hév, olcsó zülléssel tetézve

ünnepi hangulatképp. Ahogy egyre

üresebb lesz – zsongó szünetjelébe

 

érve a történelemnek, ez űrbe,

hol elhallgat az élet – minden eszmény,

annál nyilvánvalóbban gyúl ki bűne

 

(már Alexandriával vetekedvén)

a szikkadt érzékiségnek. Belepve

mindent, terjed a perzselő, veszett fény,

 

míg valami éppen most roskad össze

itt, s a világ hátrál a félhomályban

kihalt terekre, csüggedt műhelyekbe...

 

S kigyúl a villany, fürdik a sugárban

Via Franklin, Via Zabaglia, végig

a Testaccio – mely fakón áll s csupáltan

 

szennyes hegyén –, a Tevere-vidék itt,

s túl a sötét háttér, mit Monteverde

szövöget és titkon az égre széthint.

 

Fénydiadémok, szépek, elveszettek

szinte a tenger bánatát ragyogva

hűvöslők... Vacsoraidő közelget:

 

ritkán járó fényes autóbuszokra

munkások fürtjei tapadnak. Itt-ott

néhány katona lomhán csámborogva

 

megy a hegynek föl, hol iszonyú rongyok

és szemetek közt, nyirkos földrakások

mögött bujdosva repedtsarkú ringyók

 

várnak dühödten a szerelmi pállott

szenny-trónuson: és nem messze, tilalmas

hajlékok közt új bérház-óriások

 

tövén kisfiúk játszanak hatalmas

kavargásban, könnyűek, mint a rongy – már

nem csíp a tavasz szele: veszedelmes

 

kamaszok kalandvágytól háborogván

fütyülnek a római május-estben

utca-hosszat e vidám-kedvű órán:

 

s garázsokon lehulló vasa reccsen

a redőnynek, váratlanul s vidáman,

ha sötétbe dől az est, hogy pihenjen;

 

s a szél vihar-hullámoktól ziláltan,

már a Testaccio tér platán-sorára

szelíden omlik, bárha vérszagában

 

söpört a Vágóhídnak s vért zabálva

eltelt alvadékkal és mindenütt csak

a mocskot s a nyomor-szagot zihálja.

 

Zsivaj az élet, s ők kik benne úsznak,

el is vesztik vidáman, míg betelnék

véle a szívük: ím a nyomorultak

 

azért vannak, hogy élvezzék az estét:

s fegyvertelenségüktől új erőt vár

a mítosz... De ki csak történelemként

 

élheti korát értő szívvel, én, bár

tiszta szenvedély fűt, én mit tehetnék,

ha tudom, történelmünk végetért már?

 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap