Zanzotto, Andrea: Fuisse (Fuisse Magyar nyelven)
Fuisse (Olasz)I Pace per voi per me buona gente senza più dialetto senza pallide grandini di ieri, senza luce di vendemmie, pace propone e supremo torpore l’alone dei prati la cinta originaria dei colli la rosa dispersa il sole che morde tra le tombe. Ah la cicuta e il poco formicolio, non più, colà sepolto. Ah l’acqua troppo tenue che mi cola oltre la gola e gli occhi e di là di là s’invischia in tiepidi miseri specchi su cui l’ortica insuperbisce. Ed ah, ah soltanto, nei modi obsoleti di umili virgili, di pastori castamente avvizziti nei libri, nella conscia terrena polvere, ah ripeto io versato nel duemila. -Ah- risuona il colloquio in eterno sventato, dovunque io passi, ovunque l’aria mai sfebbrata mi sospinga, la selva mi accompagni e impari la vicenda non umana del mio fuisse umano.
Futura età, urto di pietra, sulfureo sangue che escludi che inintelleggibili fai questi fiori e gridi ed amori, non-uomo mi depongo ad attenderti senza nulla attendere, già domani con me nel mio fuisse, pieghe tra pieghe della terra cieca ad ogni tentazione d’alba.
II Chiuso io giacco nel regno della rovere e del faggio che ombra là dove piovvero folgori. Lontana ogni opera ogni umano o sovrumano moto: e come or ora incatenati gli strati della terra nel silenzio ricadono. Lontano ogni sospiro ogni furente ogni smorto desío della vita. Nel silenzio ricado. Speranza dentro gli ultimi dubbi insequita fin dove reagiscono e urticano soli in formazione, dove serpenti e ucceli covano confusi in marmo, mia stoltezza e sostanza, in te guistificato un nome avrò per quelle mani nude nel bollore dell’acqua nel nitore rodente della seta, per il volto che arse la falce, per il corpo che brancica scalfendo abissi di carbone? Qui riversato dal nulla o da violenta onnipossente verítà, qui inarticolato contro luci dure e squallidi dogmi- anche por voi le labbra mie dall’assenza debolmente si muovono?
|
Fuisse (Magyar)I Béke veletek és velem jó emberek már végre dialektus nélkül, a tegnap sápadt jégesői nélkül, a szüretek derűje nélkül, békét sugall és roppant bágyadást a rétek fényköre, a dombok sajátos gyűrűje, a szertehintett rózsa, a nap, mely a sírokat harapja szinte. Ó a bürök s a könnyű bizsergés nincs többé, a földben alszik. Ó az a gyönge forrás, mely szememből és torkomból szivárog, nyomorult-langy tükrökké gyűlik egybe ott, ott s rátartin illeg bennük a csalán. És ó, ó – már csak az alázatos Vergiliusok és a könyvek lapjain, szűzi tisztaságban elhervadt pásztorok avult módján, a földi por öntudatával hangoztatom, e szót, hogy ó – a kétezerben jártasan. – Ó – az örökre elhibázott beszélgetés echózik bármerre lépek, bárhová is taszít a sosem-láztalan lég, kísérjen el az erdő s hirdesse az én emberi múltam nem emberi élményeit.
Jövendő kor, egymásnak csattanó kő kénessé vált vér, melytől értelmüket vesztik, lehetetlenné válnak e virágok, kiáltások és szerelmek, nem-emberként tanúskodom: úgy várlak téged, hogy semmit se várok, ki holnap már múltamban társamul a föld redői közt redő leszel, vakon, kísértsen bármiképp a hajnal.
II Bezárva fekszem a tölgyek és bükkök honában itt, mely hullámzik és meg-megtörik az árnyban, hová szikrázó villámok zuhogtak. Oly távol minden munka, minden emberi s emberfölötti mozgás: a földnek láncravert rétegei – mintha most történt volna csak – a csendbe visszahullanak. Oly távol minden sóhaj és az élet minden heves, minden holt vágya távol. A csendbe visszahullok. A végső kételyekben a reményt odáig űztem, hol már ellenállnak, és sebeznek a születő Napok, ahol kígyók és madarak tanyáznak, mint márványban egymásba keveredve: ostobaságom s lényegem; benned igazolódva találok-e nevet majd a selyem maró fényességében vagy a forró vízben mozgó csupasz kezeknek, a sarló-égette arcnak, a testnek, mely a szén árkaiban karcolva tapogat előre? Itt a semmit vagy az erőszakos mindenható igazságot felejtve, itt a kemény fényekkel s a szegényes dogmákkal szemben tagolatlan – megmozdulnak-e érettetek is a távolléttől gyengén ajkaim?
|