Luisi, Luciano: Az apuliai kisasszony halálára (In morte della segnorina pugliese Magyar nyelven)
In morte della segnorina pugliese (Olasz)Hanno abbattuto gli angeli e sei come di pietra fra le statue. Nessuno potrà calpestare questo tuo corpo che non ha più forme.
(Ora, di cielo in cielo, da infinite distanze scende l’eco del primo grido d’amore sul fieno, del treno lento che lasciava i lidi desolati nei lumi dei fanali.)
Non tornerai sulle strade pugliesi avvolta nei mantelli dei pastori a sospirare a notte le domeniche nei paesi incendiati di luminarie.
Dormi dietro le arcate che guardano il mare (l’estate è spenta fra i tuoi capelli), il vento di settembre soffia un odore di alghe.
Tua madre è accanto all’uscio a contare le sere: all’improvviso lascia la conocchia, e ascolta il gufo.
(I canti d’una troppo remota fanciullezza e l’ansia di chiarezza che allaga segretamente il cuore, la memoria della terra argentata dagli ulivi, e il cumulo dei sogni che t’oppresse - cieli che il tempo per pietà non spazza - sopra il tuo seno posano.)
L’opaca solitudine dilaga dalle tue ciglia al mare. Solo per te si compie la luna sulla piazza.
|
Az apuliai kisasszony halálára (Magyar)Lesújtott hát az angyalok csapása, a szobrok között, mintha kőben állnál Testedre senki nem taposhat, már nincsenek formái, húsa-csontja.
(A távoli egekből, irdatlan messzeségből száll a visszhang, a kéj első szava a boglya alján, s a vonat gyér szava, míg odahagyta a partokat a kihalt lámpafényben.)
Már Apulia útjaira többé pásztorköpenyben nem térsz soha vissza, nem száll a sóhajod vasárnap este, amíg a tájon fölgyúlnak a lámpák.
Alszol tengerre néző boltívek fölötted, (kihunyt a nyár sörényében hajadnak) a szeptemberi szél a víz, az algák fanyar szagát hordozza szét.
Anyád meg a kapuban ül, s mesél minden este, de félreteszi egyszercsak a rokkát, s a kuvik szavát hallgatja.
(Az ének gyerekkorod időtlen távolából, s a sóvárgás, a rejtegetett-őrzött vágy a világosságra, és az emlék, a földek és az olajfák ezüstje, álmaid súlyos felhővonulása, ég, mit a kegyes idő nem söpör szét – mind szívedre telepszik.)
Tekinteted világtalan magánya a nyílt tengerre árad. Csak teérted telik meg a hold az éji téren.
|