Ritorno (Olasz)
La via
Casa romita in mezzo a la natia campagna, aerea qui, su l'altipiano d'azzurre argille, a cui sommesso invia fervor di spume il mare aspro africano,
te sempre vedo, sempre, da lontano, se penso al punto in cui la vita mia s'aprì piccola al mondo immenso e vano: da qui - dico - da qui presi la via.
Da questo sentieruolo tra gli olivi, di mentastro, di salvie profumato, m'incamminai pe ‘l mondo, ignaro e franco.
E tanto e tanto, o fiorellini schivi tra l'erma siepe, tanto ho camminato per ricondurmi a voi, deluso e stanco.
Rifugio
Il gelso? Non c'è piú. C'è solo il masso tigrato, ov'io sedea, nascosto, all'ombra. Vaghi pensieri indefiniti, come un'aura lieve, l'anima infantile mi commoveano. Arcani godimenti, ansie d'ignota attesa! Eran le foglie l'ali del ramo? e di volar la brama non le facea cosí forse brillare? Cosí gl'incetti desiderii allora palpitavano in me, quasi senz'ali. Questo cespuglio di mentastro è forse quello d'allora? Di fragranza acuta la mano m'insapora, ed io risento il sapor di quei dí. Lieto, di corsa, qui venivo a nascondermi. Gridavo da qui, nascosto, all'eco il nome mio, e m'incutea misteriosa ambascia quel sentirmi chiamar da la montagna, lugubremente. A voce alta pensavo, con la fidente ingenuità che gli alberi, i fili d'erba, quelle felci cupe, l'eriche rosee udissero. Ma forse non comprendean davvero il mio linguaggio? Mi carezzava con le foglie il capo quel gelso, amico e protettor: - “Bambino, ragioni, sí... ma meglio è se tu canti...”- E i fiori rialzavan le corolle meravigliati de la mia canzone. Sovente a lungo ad ajutar qui stavo le formiche a salir sú sú pe 'l masso; ma diffidavan quelle, paurose, de l'ajuto: voleano onestamente fornir da se la lunga lor fatica... Quanto diversi gli uomini... Ove sono? Leggevo. Ecco sul masso il libro aperto. Il vento passa: sfoglia via di furia le pagine. L'ha letto... Vanità!
Ritorno
Ecco la casa antica, ecco il terrazzo. càssero d'una nave a cui volgea prospera allora e lieta la fortuna. Ero ragazzo, e di lí m'affacciavo a rimirare, con una vaga idea del mondo e della vita, a lungo il mare e questa dolce luna che, come allora, un palpito v'accende d'innumeri faville ed un solingo grillo ne la scogliera desta, il cui canto vince il borboglío continuo di tutta la riviera.
Ricordo che ogni sera, non certo questo, un altro grillo, il mio fantastico e ramingo spirito richiamava a questa pace un borgo addormentato innanzi al mare, dopo il fragore assiduo del giorno, del traffico vorace del molo là fitto di navi e lungo la spiaggia irta di zolfo accatastato.
E sentivo il conforto che doveva venire a quelle navi dal lor sicuro placido soggiorno nell'amplesso del porto; che lontano da tutto e da me stesso teneami allora un'ansia smaniosa d'ignota attesa, e incerta mi sembrava e precaria ogni cosa.
Oh tu che stavi li quasi ogni sera curvo su la ringhiera di quel terrazzo, guarda qui, su questo balconcino modesto della casa vicina, e ascolta il suono della mia voce. Non la riconosci? Io son qua. Chi sono? Son questa mia tristezza, ancora in piedi, e affaticata e rotta i sogni tuoi? e tu, caro ragazzo, tu che vuoi? tu che guardi costà la luna e il porto, un'ombra sei, sei morto, sei forse un cencio appeso all'antica ringhiera del terrazzo, e di te morto in me ben sento il peso.
Cresciuto è il borgo e son compiute ormai le due nuove scogliere, braccia protese alle lontane genti di tutte le bandiere.
Quando su queste desolate ardenti sabbie sorgean poche e modeste case, e in mezzo al viavai di tanti carri, dalla torre antica usciano alla fatica i galeotti rasi, trascinando con stridor lungo la catena a schiera; e un banditore all'alba, ogni mattina, fiero nel volto, cotto dal sole, alzava a le mascelle vaste la man villosa e con stentorea voce tre volte, urlava il bando: “O uomini di mare, venite a lavorare alla marina!”; e accorrean tutti, scamiciati e scalzi, alle stadere, presso le cataste di zolfo e, curvi sotto il giallo incarco stridulo, nel mare entravano, vociando, in fila, e poi cariche andavano a vela oltre il porto le spigonare (vita e fatiche di selvaggi eroi); avea mio padre, avventuroso e accorto mercante, amica la fortuna, e quante venian di Francia navi e navi d'Inghilterra, tutte per lui se ne partiano gravi di zolfo o per Levante o verso Gibilterra.
Cangiò fortuna. Ed ora la ricchezza altrui, di chi gli fu minore, sembra un’ingiuria al caduto, per quanto vecchio, adatto ancor di membra, il traffico cresciuto con torva angoscia egli da lungi spia, mentre la mamma mia, che fu sempre signora, pallida e curva nella povertà solo per lui s'accora; guarda la casa accanto dall'aereo terrazzo, ove felice visse la famigliuola, ma serra in cuore il pianto; e sconsolata e sola neppur tra se con un sospiro dice: “Quando stavamo là...”.
Porto Empedocle, Settembre 1910.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://www.liberliber.it |
|
|
Szülőföldemen (Magyar)
Az út
Magános ház, szelíd ablakszemeddel hívogatsz mint rég - fennsík kék agyagja - a földed, fanyar afrikai tenger tajtékzik itt: a part falát harapja.
Bárhol bolyongtam, tőled elszakadva: intettél, biztos pont, elém meredt jel. Kis életem innen indult kalandra s a végtelen világban nem veszett el.
Olajfák közt futott a fürge ösvény, jószagú menta szegélyezte, zsálya - mentem tovább ártatlan vágyban égve.
Vidám virágok, kert sövénye közt, én tudtam: vártok a csendbe, a magányba s most itt vagyok, fáradtan és kiégve.
Menedék
Az eperfa? Nincs. A mohlepte szikla van csak, hol régen annyit üldögéltem. Merész gondolatok csapongtak mint a könnyű szellők, lengették gyermeki lelkemet. Rejtett vágyak, ismeretlen szorongások. A fák levelei szárnyak voltak s csak azért mocorogtak az ágak, mert repülni vágytak? Így zsongtak, szárnyak nélkül, bennem a vágyak. Ez a mentabokor itt lenn, talán a régi még? Levelét ujjaim közt érzem szétmorzsolom, s kezemen érzem a rég-volt napok nyers illatát. Ide futottam s hányszor! és elbújva, innen kiáltottam a visszhangnak nevem s félelem és öröm markolta torkom, mikor hallottam, hogy a felriadt hegy nevemen szólít. Hangosan vitáztam s vakon hittem, hogy a fák, a fűszálak és ezek a sötét páfrányok itt s a halk hangafüvek hallják hangomat. De nyelvemet nem értették talán. Puha lombjával hajam elsimítva szólt az eperfa, pártfogóm, barátom: „Töprengsz, fiam, de jobb, ha énekelsz..." S a virágok dalomtól részegen emelték rám kinyílt pártáikat. Sokáig kint maradtam, segítettem a hangyáknak a sziklakőre mászni, de nem bíztak benne, félrehúzódtak s inkább saját erejükből akarták megtenni fáradságos útjukat... Milyen mások az emberek... Hogy is volt? Olvastam. Sziklán hever a nyitott könyv. Szél forgatja a lapokat dühödten. Már el is olvasta... Üres szavak!
Hazatérés
Íme, a régi ház, íme a terasz, mint egy hajó felső fedélzete, melynek még kedvezett a jószerencse akkor. Mint gyermek sokszor néztem ki onnan, alkonyatkor; az élet és világ fogalma bennem halványan derengett, néztem hosszan a tengert, és itt e tiszta hold éles körét, amely, mint akkor, most is szikrák rajával gyújtja fel a víz remegő tükörét. S egy magános tücsök felébred és dalával elárasztja a part szüntelen ragyogását.
Emlékszem, éjszakán át, nyilván nem ez a tücsök, egy másik, az én vágyakozó, bolyongó képzeletem hívta vissza az elcsitult, borongó partra a kikötő-negyedet, mely álomba merült a nappal szakadatlan lármája után: Láttam, a falánk forgalmat, a kikötő-gátat, zsúfolva hajókkal, végig a parton halomba rakva a kén.
S erőt öntött belém e halk hajók rendületlen, derült nyugalma, mik ott álltak a kikötő biztos karjába zárva. Távol mindentől, távol önmagamtól álltam egy ismeretlen jelre várva, sóvárgó vágy vak örvényébe veszve s úgy éreztem: minden hitvány, tünékeny.
Ó, te ki ott álltál majd minden este e terasz korlátjára ráhajolva, nézd: a szomszéd ház, mint valaha régen, szelíden bóbiskál az esti fényben; nézz szürke balkonjára és figyeljed hangom csengését. Vagy nem ismered meg? Én vagyok itt. De ki vagyok? Ez vagyok, ez ébren tántorgó tompa szomorúság, mely álmaid összetörte? S te kedves gyermek-arc, mit akarsz? Te, aki nézel ott a holdra és öbölre, csak árnyék vagy, halott, vagy tán egy rongydarab, a terasz ócska korlátjára dobva, és bár halott vagy, érzem súlyodat.
Megnőtt a kisded kikötő-negyed, s a két Új rakpart befejezve már: két kitárt kar, hív minden nemzetet, mindegy, milyen zászló leng árbocán.
Távol mindentől, távol önmagamtól álltam egy ismeretlen jelre várva, sóvárgó vágy vak örvényébe veszve s úgy éreztem: minden hitvány, tünékeny. Akkor még itt a forró és kopár fövenyen pár kis ház emelkedett. Zörögtek a megrakott szekerek, pezsgett a part, megnyílt az ó torony s kitódultak a nyírt fejű, sovány fegyencek a robotra, rajtuk a lánc elnyújtottan csikorgott. Egy kikiáltó minden hajnalon - vad arca mint a kordován - széles állkapcsához emelte két szőrös kezét s háromszor mennydörögte a felhívást vagy a parancsot inkább: „Tengeri emberek, dolgozni, ki a dokkra!" S ingujjra vetkőzve, mezítláb mentek a kénhalmok mellé, a mérlegekhez s libasorban, dühöngve és dohogva, meggörnyedve a sárga és csikorgó teher alatt, begázoltak a vízbe. Vitorla duzzadt s kifutott a gálya a kikötőből, terhét nyögve vitte (ó, vad hősök élete és robotja!), Apám, a vakmerő és szemfüles kereskedő, kit kedvelt a szerencse, francia és angol hajót nevetve köszöntött és búcsúztatott, hiszen az ő portékáját vitték Keletre és Gibraltár felé a nyílt vizen.
Fordult a sors. S a mások gazdagsága, kik lentebb voltak nála, fáj neki, úgy érzi, mindez igazságtalanság. Öreg már, de bírná még keze, lába, ez a nagy forgalom kedvét szegi, nem is nézi, a düh elönti arcát. Közben anyámat, ki úrnő volt egy félszázadon át, a szegénység görnyeszti, arca sápadt, de csak őérte emészti magát. Nézi a lebegő erkélyű házat a szomszédban, ahol boldogan élt a kis család. Szívébe rejtve gondja, nem is sóhajt s még magában se mondja: „Amikor még ott éltünk, odaát..."
Empedocle-kikötő, 1910 szeptember.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | K. G. |
|
|