Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pirandello, Luigi: Szülőföldemen (Ritorno Magyar nyelven)

Pirandello, Luigi portréja
Képes Géza portréja

Vissza a fordító lapjára

Ritorno (Olasz)

La via

Casa romita in mezzo a la natia
campagna, aerea qui, su l'altipiano
d'azzurre argille, a cui sommesso invia
fervor di spume il mare aspro africano,

te sempre vedo, sempre, da lontano,
se penso al punto in cui la vita mia
s'aprì piccola al mondo immenso e vano:
da qui - dico - da qui presi la via.

Da questo sentieruolo tra gli olivi,
di mentastro, di salvie profumato,
m'incamminai pe ‘l mondo, ignaro e franco.

E tanto e tanto, o fiorellini schivi
tra l'erma siepe, tanto ho camminato
per ricondurmi a voi, deluso e stanco.

 
Rifugio

Il gelso? Non c'è piú. C'è solo il masso
tigrato, ov'io sedea, nascosto, all'ombra.
Vaghi pensieri indefiniti, come
un'aura lieve, l'anima infantile
mi commoveano. Arcani godimenti,
ansie d'ignota attesa! Eran le foglie
l'ali del ramo? e di volar la brama
non le facea cosí forse brillare?
Cosí gl'incetti desiderii allora
palpitavano in me, quasi senz'ali.
Questo cespuglio di mentastro è forse
quello d'allora? Di fragranza acuta
la mano m'insapora, ed io risento
il sapor di quei dí. Lieto, di corsa,
qui venivo a nascondermi. Gridavo
da qui, nascosto, all'eco il nome mio,
e m'incutea misteriosa ambascia
quel sentirmi chiamar da la montagna,
lugubremente. A voce alta pensavo,
con la fidente ingenuità che gli alberi,
i fili d'erba, quelle felci cupe,
l'eriche rosee udissero. Ma forse
non comprendean davvero il mio linguaggio?
Mi carezzava con le foglie il capo
quel gelso, amico e protettor: - “Bambino,
ragioni, sí... ma meglio è se tu canti...”-
E i fiori rialzavan le corolle
meravigliati de la mia canzone.
Sovente a lungo ad ajutar qui stavo
le formiche a salir sú sú pe 'l masso;
ma diffidavan quelle, paurose,
de l'ajuto: voleano onestamente
fornir da se la lunga lor fatica...
Quanto diversi gli uomini...
                           Ove sono?
Leggevo. Ecco sul masso il libro aperto.
Il vento passa: sfoglia via di furia
le pagine. L'ha letto... Vanità!

 
Ritorno

Ecco la casa antica, ecco il terrazzo.
càssero d'una nave a cui volgea
prospera allora e lieta la fortuna.
Ero ragazzo, e di lí m'affacciavo a rimirare,
con una vaga idea
del mondo e della vita, a lungo il mare
e questa dolce luna
che, come allora, un palpito v'accende
 d'innumeri faville ed un solingo
grillo ne la scogliera
desta, il cui canto vince il borboglío
continuo di tutta la riviera.

Ricordo che ogni sera,
non certo questo, un altro grillo, il mio
fantastico e ramingo
spirito richiamava a questa pace
un borgo addormentato innanzi al mare,
dopo il fragore assiduo del giorno,
del traffico vorace
del molo là fitto di navi e lungo
la spiaggia irta di zolfo accatastato.

E sentivo il conforto
che doveva venire a quelle navi
dal lor sicuro placido soggiorno
nell'amplesso del porto;
che lontano da tutto e da me stesso
teneami allora un'ansia smaniosa
d'ignota attesa, e incerta
mi sembrava e precaria ogni cosa.

Oh tu che stavi li quasi ogni sera
curvo su la ringhiera
di quel terrazzo, guarda qui, su questo
balconcino modesto
della casa vicina, e ascolta il suono
della mia voce. Non la riconosci?
Io son qua. Chi sono?
Son questa mia tristezza, ancora in piedi,
e affaticata e rotta i sogni tuoi?
e tu, caro ragazzo, tu che vuoi?
tu che guardi costà la luna e il porto,
un'ombra sei, sei morto,
sei forse un cencio appeso
all'antica ringhiera del terrazzo,
e di te morto in me ben sento il peso.

Cresciuto è il borgo e son compiute ormai
le due nuove scogliere,
braccia protese alle lontane genti
di tutte le bandiere.

Quando su queste desolate ardenti
sabbie sorgean poche e modeste case,
e in mezzo al viavai
di tanti carri, dalla torre antica
usciano alla fatica
i galeotti rasi, trascinando
con stridor lungo la catena a schiera;
e un banditore all'alba, ogni mattina,
fiero nel volto, cotto
dal sole, alzava a le mascelle vaste
la man villosa e con stentorea voce
tre volte, urlava il bando:
“O uomini di mare,
venite a lavorare alla marina!”;
e accorrean tutti, scamiciati e scalzi,
alle stadere, presso le cataste
di zolfo e, curvi sotto
il giallo incarco stridulo, nel mare
entravano, vociando, in fila, e poi
cariche andavano a vela oltre il porto
le spigonare
(vita e fatiche di selvaggi eroi);
avea mio padre, avventuroso e accorto
mercante, amica la fortuna, e quante
venian di Francia navi
e navi d'Inghilterra,
tutte per lui se ne partiano gravi
di zolfo o per Levante
o verso Gibilterra.

Cangiò fortuna. Ed ora la ricchezza
altrui, di chi gli fu minore, sembra
un’ingiuria al caduto,
per quanto vecchio, adatto ancor di membra,
il traffico cresciuto
con torva angoscia egli da lungi spia,
mentre la mamma mia,
che fu sempre signora,
pallida e curva nella povertà
solo per lui s'accora;
guarda la casa accanto
dall'aereo terrazzo, ove felice
visse la famigliuola,
ma serra in cuore il pianto;
e sconsolata e sola
neppur tra se con un sospiro dice:
“Quando stavamo là...”.

 
Porto Empedocle, Settembre 1910.

 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.liberliber.it

Szülőföldemen (Magyar)

Az út

Magános ház, szelíd ablakszemeddel
hívogatsz mint rég - fennsík kék agyagja -
a földed, fanyar afrikai tenger
tajtékzik itt: a part falát harapja.

Bárhol bolyongtam, tőled elszakadva:
intettél, biztos pont, elém meredt jel.
Kis életem innen indult kalandra
s a végtelen világban nem veszett el.

Olajfák közt futott a fürge ösvény,
jószagú menta szegélyezte, zsálya -
mentem tovább ártatlan vágyban égve.

Vidám virágok, kert sövénye közt, én
tudtam: vártok a csendbe, a magányba
s most itt vagyok, fáradtan és kiégve.

 
Menedék

Az eperfa? Nincs. A mohlepte szikla
van csak, hol régen annyit üldögéltem.
Merész gondolatok csapongtak mint a
könnyű szellők, lengették gyermeki
lelkemet. Rejtett vágyak, ismeretlen
szorongások. A fák levelei
szárnyak voltak s csak azért mocorogtak
az ágak, mert repülni vágytak?
Így zsongtak, szárnyak
nélkül, bennem a vágyak.
Ez a mentabokor itt lenn, talán
a régi még? Levelét ujjaim közt érzem
szétmorzsolom, s kezemen érzem a
rég-volt napok nyers illatát. Ide
futottam s hányszor! és elbújva, innen
kiáltottam a visszhangnak nevem
s félelem és öröm markolta torkom,
mikor hallottam, hogy a felriadt hegy
nevemen szólít. Hangosan vitáztam
s vakon hittem, hogy a fák, a fűszálak
és ezek a sötét páfrányok itt s a
halk hangafüvek hallják hangomat.
De nyelvemet nem értették talán.
Puha lombjával hajam elsimítva
szólt az eperfa, pártfogóm, barátom:
„Töprengsz, fiam, de jobb, ha énekelsz..."
S a virágok dalomtól részegen
emelték rám kinyílt pártáikat.
Sokáig kint maradtam, segítettem
a hangyáknak a sziklakőre mászni,
de nem bíztak benne, félrehúzódtak
s inkább saját erejükből akarták
megtenni fáradságos útjukat...
Milyen mások az emberek...
                                      Hogy is volt?
Olvastam. Sziklán hever a nyitott könyv.
Szél forgatja a lapokat dühödten.
Már el is olvasta... Üres szavak!

 
Hazatérés

Íme, a régi ház, íme a terasz,
mint egy hajó felső fedélzete, melynek
még kedvezett a jószerencse akkor.
Mint gyermek sokszor néztem ki onnan,
alkonyatkor; az élet és világ
fogalma bennem halványan derengett,
néztem hosszan a tengert,
és itt e tiszta hold éles körét,
amely, mint akkor, most is szikrák rajával
gyújtja fel a víz remegő tükörét.
S egy magános tücsök felébred és dalával
elárasztja a part szüntelen ragyogását.

Emlékszem, éjszakán át,
nyilván nem ez a tücsök, egy másik, az én
vágyakozó, bolyongó
képzeletem hívta vissza az elcsitult, borongó
partra a kikötő-negyedet, mely álomba merült
a nappal szakadatlan lármája után:
Láttam, a falánk forgalmat,
a kikötő-gátat, zsúfolva hajókkal,
végig a parton halomba rakva a kén.

S erőt öntött belém
e halk hajók rendületlen, derült
nyugalma, mik ott álltak a kikötő
biztos karjába zárva.
Távol mindentől, távol önmagamtól
álltam egy ismeretlen jelre várva,
sóvárgó vágy vak örvényébe veszve
s úgy éreztem: minden hitvány, tünékeny.

Ó, te ki ott álltál majd minden este
e terasz korlátjára ráhajolva,
nézd: a szomszéd ház, mint valaha régen,
szelíden bóbiskál az esti fényben;
nézz szürke balkonjára és figyeljed
hangom csengését. Vagy nem ismered meg?
Én vagyok itt. De ki vagyok?
Ez vagyok, ez ébren tántorgó tompa
szomorúság, mely álmaid összetörte?
S te kedves gyermek-arc, mit akarsz?
Te, aki nézel ott a holdra és öbölre,
csak árnyék vagy, halott,
vagy tán egy rongydarab,
a terasz ócska korlátjára dobva,
és bár halott vagy, érzem súlyodat.

Megnőtt a kisded kikötő-negyed,
s a két Új rakpart befejezve már:
két kitárt kar, hív minden nemzetet,
mindegy, milyen zászló leng árbocán.

Távol mindentől, távol önmagamtól
álltam egy ismeretlen jelre várva,
sóvárgó vágy vak örvényébe veszve
s úgy éreztem: minden hitvány, tünékeny.
Akkor még itt a forró és kopár
fövenyen pár kis ház emelkedett.
Zörögtek a megrakott szekerek,
pezsgett a part, megnyílt az ó torony
s kitódultak a nyírt fejű, sovány fegyencek
a robotra, rajtuk a lánc elnyújtottan csikorgott.
Egy kikiáltó minden hajnalon - vad arca
mint a kordován - széles állkapcsához emelte
két szőrös kezét s háromszor mennydörögte
a felhívást vagy a parancsot inkább:
„Tengeri emberek,
dolgozni, ki a dokkra!"
S ingujjra vetkőzve, mezítláb
mentek a kénhalmok mellé, a mérlegekhez
s libasorban, dühöngve és dohogva,
meggörnyedve a sárga és csikorgó
teher alatt, begázoltak a vízbe.
Vitorla duzzadt s kifutott a gálya
a kikötőből, terhét nyögve vitte
(ó, vad hősök élete és robotja!),
Apám, a vakmerő és szemfüles
kereskedő, kit kedvelt a szerencse,
francia és angol hajót nevetve
köszöntött és búcsúztatott, hiszen
az ő portékáját vitték Keletre
és Gibraltár felé a nyílt vizen.

Fordult a sors. S a mások gazdagsága,
kik lentebb voltak nála, fáj neki,
úgy érzi, mindez igazságtalanság.
Öreg már, de bírná még keze, lába,
ez a nagy forgalom kedvét szegi,
nem is nézi, a düh elönti arcát.
Közben anyámat,
ki úrnő volt egy félszázadon át,
a szegénység görnyeszti, arca sápadt,
de csak őérte emészti magát.
Nézi a lebegő erkélyű házat
a szomszédban, ahol boldogan élt
a kis család.
Szívébe rejtve gondja,
nem is sóhajt s még magában se mondja:
„Amikor még ott éltünk, odaát..."

 
Empedocle-kikötő, 1910 szeptember.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. G.

minimap