Carducci, Giosuè: Márciusi ének (Canto di marzo Magyar nyelven)

Quale una incinta, su cui scende languida

languida l'ombra del sopore e l'occupa,

disciolta giace e palpita su 'l talamo,

sospiri al labbro e rotti accenti vengono

e súbiti rossor la faccia corrono,

tale è la terra: l'ombra de le nuvole

passa a sprazzi su 'l verde tra il sol pallido:

umido vento scuote i pèschi e i mandorli

bianco e rosso fioriti, ed i fior cadono:

spira da i pori de la glebe un cantico.

- O salïenti da' marini pascoli

vacche del cielo, grigie e bianche nuvole,

versate il latte da le mamme tumide

al piano e al colle che sorride e verzica,

a la selva che mette i primi palpiti -.

Cosí cantano i fior che si risvegliano:

cosí cantano i germi che si movono

e le radici che bramose stendonsi:

cosí da l'ossa dei sepolti cantano

i germi de la vita e de gli spiriti.

Ecco l'acqua che scroscia e il tuon che brontola:

porge il capo il vitel da la stalla umida,

la gallina scotendo l'ali strepita,

profondo nel verzier sospira il cúculo

ed i bambini sopra l'aia saltano.

Chinatevi al lavoro, o validi omeri;

schiudetevi a gli amori, o cuori giovani;

impennatevi a i sogni, ali de l'anime;

irrompete a la guerra, o desii torbidi:

ciò che fu torna e tornerà ne i secoli.

Mint terhes asszony, hogyha zsibbadt-lankatag,

lankatag álom árnya száll rá s ellepi,

s fekszik ziláltan nyoszolyáján és piheg,

sírós fohásszal tört szó fakad ajkain,

s arcára lázak gyors vörössége rohan,

olyan a föld: árny, felhők árnya árad el,

húz át a sápadt nap s a zöld vetés között,

nedves szél rázza mandulafák s almafák

vörös, fehér virágait s lepergenek,

s a pórusokból a televény dalt lehel:

– Tenger füvellők rétjéről fellebbenő

égi üszők, ti szürke s fehér fellegek,

tejet zuhintson duzzadozó tőgyetek

mezőre, dombra, mely rügyet bont és kacag

s erdőre, hol az első lüktetés fut át –

így énekel mind a bimbó, a serkenő,

így énekel mind a megmoccanó csira,

a vágyakozva, mohón nyújtózó gyökér;

így énekel ki holtak csontjai közül

az élet magva, sarja s a szellemeké.

Íme, a víz zuhog, a mennydörgés dübög,

a párás ólból bámul ki a kisboci,

tyúk kotkodál és suhogtatja szárnyait,

kakukk-fohász búg gyümölcskertek mélyiből

és hancuroznak gyermekek a szérükön.

Munkán feszüljön férfiúi vállatok

és szerelemre nyíljon ifju szívetek,

szárnyaljon égre lelketekből álmotok,

forrongó vágyak, háborúzni törjetek

mi volt, megújul, s újul századokon át.