Carducci, Giosuè: A Caracalla Thermái előtt (Dinnanzi alle Terme di Caracalla Magyar nyelven)

Corron tra 'l Celio fosche e l'Aventino

le nubi: il vento dal pian tristo move

umido: in fondo stanno i monti albani

bianchi di nevi.

A le cineree trecce alzato il velo

verde, nel libro una britanna cerca

queste minacce di romane mura

al cielo e al tempo.

Continui, densi, neri, crocidanti

versansi i corvi come fluttuando

contro i due muri ch'a piú ardua sfida

levansi enormi.

- Vecchi giganti, - par che insista irato

l'augure stormo - a che tentate il cielo? -

Grave per l'aure vien da Laterano

suon di campane.

Ed un ciociaro, nel mantello avvolto,

grave fischiando tra la folta barba,

passa e non guarda. Febbre, io qui t'invoco,

nume presente.

Se ti fûr cari i grandi occhi piangenti

e de le madri le protese braccia

te deprecanti, o dea, da 'l reclinato

capo de i figli:

se ti fu cara su 'l Palazio eccelso

l'ara vetusta (ancor lambiva il Tebro

l'evandrio colle, e veleggiando a sera

tra 'l Campidoglio

e l'Aventino il reduce quirite

guardava in alto la città quadrata

dal sole arrisa, e mormorava un lento

saturnio carme);

Febbre, m'ascolta. Gli uomini novelli

quinci respingi e lor picciole cose:

religïoso è questo orror: la dea

Roma qui dorme.

Poggiata il capo al Palatino augusto,

tra 'l Celio aperte e l'Aventin le braccia,

per la Capena i forti omeri stende

a l'Appia via.

Áventinust köd fedi, Caeliust is

nedves szél leng a halovány sikságon

távol bús albán hegyek állnak, hóval

födve fehéren.

Hamvas fürtjein felemelve fátylát

zöldruhás britt nő lapoz a könyvében

e romok után, melyek im dacolnak

éggel, idővel.

Folyton, sűrüen, feketén, károgva

hullámló hollócsapatok kerengnek

a két fal körül, melyek óriássá

dacba merednek.

„Vénült gigászpár – haragosan szólnak

a jósló hollók – minek álltok égnek?”

S olykor új szél hoz komolyabb harangszót

a Lateránból.

Egy járókelő, köpenyét felhajtva

dús szakálla közt fütyörészve halkan

fel sem nézve megy tova. – Láz, e helynek

istene, hívlak.

Hogyha kedves volt neked az anyáknak

síró nagy szeme s fiaik lecsukló

halovány fején kiterített karjuk,

téged imádó;

hogyha kedves volt a Palátiumban

régi oltárod (mikor ős Evander

halmát nyalta még Tiberis, s esténként

alkonyi fényben

az Aventinus s Capitólium közt

Róma Quadrátát hazatérő quiris

látta még s egy lassu saturni verset

mormoga halkan);

Láz, ó hallgass rám. Az uj embereknek

kicsinyes hadát tova üzd el innen;

szent e borzadály, hol az ős istennő,

Róma, leszunnyadt.

Dús fejét magas Palatinra hajtja;

Caelius felé kiteríti karját;

s Appius tág útja mögött nagy válla

messze feszül ki.