Dante, Alighieri: Pietra (részlet) (Così nel mio parlar… (dettaglio) Magyar nyelven)

Così nel mio parlar voglio esser aspro

Com'è ne li atti questa bella petra,

La quale ognora impetra

Maggior durezza e più natura cruda,

E veste sua persona d'un diaspro

Tal che per lui, o perch'ella s'arretra,

Non esce di faretra

Saetta che già mai la colga ignuda;

Ed ella ancide, e non val ch'om si chiuda

Né si dilunghi da' colpi mortali,

Che, com'avesser ali,

Giungono altrui e spezzan ciascun'arme:

Sì ch'io non so da lei né posso atarme.

…

Così vedess'io lui fender per mezzo

Lo core a la crudele che 'l mio squatra;

Poi non mi sarebb'atra

La morte, ov'io per sua bellezza corro:

Ché tanto dà nel sol quanto nel rezzo

Questa scherana micidiale e latra.

Omè, perché non latra

Per me, com'io per lei, nel caldo borro?

Ché tosto griderei: "Io vi soccorro";

E fare'l volentier, sì come quelli

Che nei biondi capelli

Ch'Amor per consumarmi increspa e dora

Metterei mano, e piacere'le allora.

S'io avessi le belle trecce prese,

Che fatte son per me scudiscio e ferza,

Pigliandole anzi terza,

Con esse passerei vespero e squille:

E non sarei pietoso né cortese,

Anzi farei com'orso quando scherza;

E se Amor me ne sferza,

Io mi vendicherei di più di mille.

Ancor ne li occhi, ond'escon le faville

Che m'infiammano il cor, ch'io porto anciso,

Guarderei presso e fiso,

Per vendicar lo fuggir che mi face;

E poi le renderei con amor pace.

Canzon, vattene dritto a quella donna

Che m'ha ferito il core e che m'invola

Quello ond'io ho più gola,

E dàlle per lo cor d'una saetta,

Ché bell'onor s'acquista in far vendetta.

Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,

ahogyan velem bánik ez a szép nő,

ki csillog, mint az ékkő,

és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.

Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,

csupa keménység, csupa büszkeség ő:

megcélozod, s rádvillan égő

szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.

Ő bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,

sisak és páncél sem véd -

ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,

- már nem tudok ellene védekezni.

…

Szivét szerelem tépje szét, kivánom,

annak, ki az enyémet tépi, vágja,

úgy hogy már semmi vágya

dobogni - ez a nő halálba kerget.

Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,

s gőgjével el vagyok már telve torkig -

ó, jaj, mért is nem ordít

e nő, mint én, kit az ég véle vert meg?!

Ha én pillantanám meg őt a forró

szakadékban, vicsorgó

foggal gyötrődni: futnék, hogy kimentsem;

dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,

s ő engedné, hogy a mélyből kihúzzam.

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,

mely vadságban a korbáccsal vetekszik:

virradattól napestig

tartom, kegyetlenül marokra fogva,

s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:

cirógatom, mint őzikét a medve.

Most még úgy tartja kedve,

hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!

Akkor közelről nézek ám szemébe,

a vergődésnek vége:

körmei több sebet már nem hasítnak,

megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.

Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,

s míg karjaim közt béke száll szivére.

Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,

ki megsebezte szívem és nem átall

gúnyolni, - zengve szárnyalj:

röpíts nyílvesszőt kőkemény szivébe,

és akkor meg tudok nyugodni végre.