Horatius Flaccus, Quintus: HORATIUS II. ÉNEKE, az Epodos nevű könyvből. Révai Miklós fordítása (Beatus ille (Horatii Epodon Liber II) Magyar nyelven)

'Beatus ille qui procul negotiis,
  ut prisca gens mortalium,
paterna rura bubus exercet suis
  solutus omni faenore
neque excitatur classico miles truci
  neque horret iratum mare
forumque vitat et superba civium
  potentiorum limina.
ergo aut adulta vitium propagine
  altas maritat populos
aut in reducta valle mugientium
  prospectat errantis greges
inutilisque falce ramos amputans
  feliciores inserit
aut pressa puris mella condit amphoris
  aut tondet infirmas ovis.
vel cum decorum mitibus pomis caput
  Autumnus agris extulit,
ut gaudet insitiva decerpens pira
  certantem et uvam purpurae,
qua muneretur te, Priape, et te, pater
  Silvane, tutor finium.
libet iacere modo sub antiqua ilice,
  modo in tenaci gramine:
labuntur altis interim ripis aquae,
  queruntur in Silvis aves
frondesque lymphis obstrepunt manantibus,
  somnos quod invitet levis.
at cum tonantis annus hibernus Iovis
  imbris nivisque conparat,
aut trudit acris hinc et hinc multa cane
  apros in obstantis plagas
aut amite levi rara tendit retia
  turdis edacibus dolos
pavidumque leporem et advenam laqueo gruem
  iucunda captat praemia.
quis non malarum quas amor curas habet
  haec inter obliviscitur?
quodsi pudica mulier in partem iuvet
  domum atque dulcis liberos,
Sabina qualis aut perusta Solibus
  pernicis uxor Apuli,
sacrum vetustis exstruat lignis focum
  lassi Sub adventum viri
claudensque textis cratibus laetum pecus
  distenta siccet ubera
et horna dulci vina promens dolio
  dapes inemptas adparet:
non me Lucrina iuverint conchylia
  magisve rhombus aut scari,
siquos Eois intonata fluctibus
  hiems ad hoc vertat mare,
non Afra avis descendat in ventrem meum,
  non attagen Ionicus
iucundior quam lecta de pinguissimis
  oliva ramis arborum
aut herba lapathi prata amantis et gravi
  malvae salubres corpori
vel agna festis caesa Terminalibus
  vel haedus ereptus lupo.
has inter epulas ut iuvat pastas ovis
  videre properantis domum,
videre fessos vomerem inversum boves
  collo trahentis languido
positosque vernas, ditis examen domus,
 circum renidentis Laris.'

haec ubi locutus faenerator Alfius,
  iam iam futurus rusticus,
omnem redegit idibus pecuniam,
  quaerit kalendis ponere.

Boldog az, aki nehéz gond nélkűl szép ösi földjén,
   Hajdani nemzetként, szántogat ökreivel.
Másoknak sem adós, pénzét ozsorára sem osztja:
   Álmát félbe szegő tábori dobra se kél.
Tenger habjaitól sem retteg, gőgős uraknak
   Pitvarokon sem jár, sem peres udvarokon.
Vagy szőllőt kötöget, fájának vagy nyesi hitván
   Ágait, és termősb vesszeit oltja belé.
Vagy gondos szemmel nézgélvén messze leterjedt
   Zöld völgyben bőgő barmait, annak örűl.
Vagy tisztán sajtolt mézét kis edényre leszűri,
   És most nyíri sütős nyár melegére juhát.
Vagy mikor a szép ősz már érett korra kifejti
   Drága gyümölcsökkel több örömünkre fejét;
Most szőllőjének vígan szaggatja gerezdit,
   S oltott körtvélyét bő kosarába, szedi.
Most kényén hever árnyékban tér csernek alatta,
   Vagy veszteg napját zöld puha hanton üli.
A sűrű erdő ingó levelekkel azonban
   Lengedez, égi sereg zengedezése cseveg.
Megfelel a siető forrás csergése is erre,
   Ő pedig édesded szenderedésbe merűl.
Vagy mikor éjszakról s délről keveredve süvőltnek
   Téli szelek, s hoznak puszta mezőkre havat:
Hív ebeket feluszít, kiterűlt hálókba felugrat
   Fris vadakat, vagy tőrt a madarakra kivét.
Vagy félénk nyulakat vereget, vagy darvakat ejtget,
   S kedves ajándékit tér mezejének öli.
Ó! itt hogy ne felejtse nehéz gyötrelmeit, aki
   Élte virágában bús szerelembe merűlt.
Ámde ha hív feleség, haza várván estve kifáradt
   Férjét, konyháján rakna sietve tüzet;
Egybe segítgetné gazd'asszonykodva majorját,
   Jól dajkálkodnék drága szülötti körűl;
S víg nyáját számlálva, sövény aklába rekesztné,
   Tölgyes barmaitól fejne dalolva tejet;
Csínos négelből új bort méregetne, s feladná
   Házi vagyonjából tiszta fris ételeit:
Gőggel megvetném Lukronnak vízi csigáit,
   Ízöket elvesztnék tengeri drága halak;
Ionium császár madaránál, s többre becsűlném
   Afrika tyúkjánál kertem olajfa levét;
A réten termő keserű lapu vólna kelendőbb,
   Vólna nekem kedvesb orvosi mályva füvem;
S a bárányka, Határ isten napjára kit ölnék,
   Vagy gedelyőm, farkas kit mara kertem alatt.
Illy vendégség közt mi igen vídúlva tekintném,
   Amikor a síkról térne akolba juhom.
Látnám, mint vonnák haza fáradt ökrök az éllel
   Fordúlt fényes ekét terhes igájok alatt.
Látnám házam előtt széltében fekve alunni
   Lankadt béresimet víg vacsorájok után.
Ezt meggondolván, mikoron pusztára kikészűl
   Aufidus, eltéved s dús ozsorára siet.
   
   
1773.

Ez nem az én fordításom, Efraim Israelé, hanem Révai Miklósé, csak ha fölteszem őt mint új fordítót, akkor a rendszer nem hagyja hozzárendelni a fordítást. 

Révai Mátyás Miklós János (Német-Nagy-Szent-Miklós, 1750. február 24. – Pest, 1807. április 1.) piarista szerzetes, nyelvész, egyetemi tanár, a magyar történeti nyelvészet megalapítója. Máig élő helyesírási alapelvünket, a szóelemző elvet képviselte. Új nyelvészeti szakszavakat is alkotott, így például a helyesírás és a nyelvtudós szavunkat. (A Wikipediából)

    *

Már a Bibliafordító Sylvester (Erdősi) János (kb. 1504-1551) észrevette, hogy a magyar nyelv alkalmas a görög és latin időmértékes verselésre (a többi modern európai nyelv közül csak a cseh alkalmas rá, kevésbé jól mint a magyar):

Próféták által szólt rígen néked az Isten,
   Az kit ígírt ímé vígre meg atta fiát.
Buzgó lílekvel szól most es néked ez által,
   Kit hagya, hogy halgass, kit hagya, hogy te kövess  stb.

Szenczi  Molnár Alberttől és még néhány íróembertől is maradtak fent időmértékes kísérletek, mégis csak a XVIII. század második felében kezdtek időmértékesen verselni költőink, mégpedig először az úgynevezett „deákos" (latinos) költők: Révai Miklós, Rájnis József, Ráday Gedeon, Baróti Szabó Dávid, Földi János, Virág Benedek... Megjegyzendő, hogy legkedveltebb, legtöbbet kultivált verselésünk, az úgynevezett „rímes-időmértékes verselés" vagy „nyugateurópai verselés", sem nem igazán időmértékes, sem nem igazán nyugateurópai. De valódi időmértékes, a görög és latin prozódiai szabályokat pontosan megtartó verset is írt sok nagyhírű költő Fazekas Mihálytól és Berzsenyi Dánieltől Weöres Sándorig, a latin és görög verseket pedig szinte kizárólag időmértékesen fordítják.

A fenti vers időmértékes, de nem követi az eredeti vers formáját (l. Efraim Israel fordításánál), hanem daktilikus disztichonnak nevezett sorpárokból áll: 

1. sor: 6 versláb, az első négy tetszés szerint lehet  — U U  (daktilus: egy hosszú és két rövid szótag) vagy — — (spondeus), az ötödik versláb kötelezően — U U, az utolsó versláb  elvileg  — — , de az utolsó szótag hosszúsága gyakorlatilag irreleváns, lehet rövid is. 

2. sor:  | — υ υ | — υ υ | —  || — υ υ | — υ υ | —

||  =  cezúra, sormetszet: kötelező szóhatár.  —  Az első és a második versláb lehet  — —   is.