Černiauskaitė,Laura Sintija : Lélegzet a márványon (Kvėpavimas į Marmurą Magyar nyelven)

Olos

JIS eina plentu.

Plentas blizga žolėje kaip į vakarus įsmeigtas peilis, o šešėliai ritasi per galvą ir pečius, ir retų automobilių ūžesys tarytum palieka smegenyse garuojančias šliūžes. Blizganti, aliejinga rugpjūčio žolė suvilgo žingsnius, kai trumpam nusuka nuo plento, – jis gyvena čia – šitaip – tarp asfalto ir dangaus, – tarytum iki šiol nieko daugiau ir nebuvo, ir įkyrūs praeities fantomai liko anapus atminties kaip tolstantis triukšmas.

Jis ką tik užgimė iš kažkieno vaizduotės, šaute iššovė virš miškų suskliausto plento po drungna saulės rainele. Jos šviesa visai nereikli, jis sklendžia joje išbaigtas ir lengvas kaip dulkelė.

Tarytum jo tikslas jau būtų sukurtas kartu su juo.

Dabar jis tiesiog veržiasi į priekį, gal nė nežinodamas, kur ir kodėl, bet visa, kas augo jame metų metus, dabar žino už jį ir veda.

Jis turi tik paklusti. Šioje šviesoje jam visa iš anksto atleista.

Žolėje tvinksi saulės nuskrudinti akmenys. Tas kvapas... Įkaitusios odos. Kai vakare virtuvėje įsikniaubdavo nosimi į jos kaklą, ten tvinkčiodavo karštas, nervingas kraujo takelis. „Na, kas, kas yra“, – sumurmėdavo ji nepakeldama akių nuo knygos. Ji retai jį liesdavo, ir jis retai liesdavo ją rankomis, kažkodėl nujautė, kad šitai jam užginta. „Kas yra šitam berniukui, – kuždėdavo ji bespalviu vėlyvo vakaro balsu, – ką jis atėjo man pasakyti“, – ji beveik jau miegodavo. „Nieko.“ „Nieko tai nieko. Eik gult, brolis jau miega.“

Jis man ne brolis.

Jis man ne brolis ir niekas man ne brolis. Aš esu iš oro užgimusi išimtis.

Pro šalį kaip tylus boulingo kamuolys pračiuožė baltas poršė – vienąkart jis matė žaidžiant boulingą per televiziją. Ir matė poršė, kurį galima išlošti, jei kažką pirksi ir užpildysi kuponą. Aplinkui tą kitą poršė, kuris per televiziją švytėjo raudonai kaip karšto vandens rankena globos namų dušuose, glaustėsi ilgakojės, tarsi blizgia plėvele aptrauktos merginos. Jos glostė automobilį lyg gyvą, ir tarytum iš anksto būtų mylėjusios jį išlošusį šeimininką. Tada jam atrodė, kad meilė, apie kurią visi tiek šneka, ir yra – būti tokiam, kad tave norėtų turėti. Tik niekas negali dorai paaiškinti, kaip tai pasiekiama. Gražuolės, apraizgiusios raudoną poršė kaip kaspinėliai dovaną, turėjo ilgas laibas kojas – daugiau jis niekur tokių nematė; globos namų merginos ir moterys buvo platesnės, minkštais užpakaliais, į kuriuos jis bijojo ilgai žiūrėti, kojos jų buvo stambios, tvirtai rėmėsi į žemę ir koridoriuose sukeldavo nemažai triukšmo. Televizijos gražuolės turbūt specialiai išvedamos ir auginamos kaip ypatinga vištų veislė, kad paskui glaustytųsi prie to poršė, – laikydamas delną ant karščiuojančio kelnių antuko tada nusprendė jis.

Baltas poršė sulėtino greitį ir sustojo. Tik tiek, bet jis iš karto pajuto, kad dėl jo. Apsimetė nepastebįs. Kai nelėtindamas žingsnio priartėjo, atsivėrė priekinės durelės.

– Toli žygiuoji? Sėsk, pavešiu.

Jis išsigando, kad tai ji – šviesus kostiumėlis ir smilkiniuose saulės nuauksinti plaukai, ir kvapas – tas kvapas, ir blizgančia lykra aptraukta pėda – kaip ir ji, moteris vairavo nusiavusi batelius – saugumo dėlei jis užfiksavo visas detales. Ir nuraudo taip tirštai, kad valandėlei aptemo akyse... Tai negalėjo būti ji, net ir po tiekos metų, tik ne šitame poršė. Ir tas kvapas – nors panašus, ir balso tembras, ir liesi krumpliai – lyg karūnėlės virš vairo tebuvo sumani klastotė.

Jis įsėdo. Į priekį, prie moters.

Automobilis pajudėjo.

A rókalyuk

Az országúton gyalogol.

Az úttest úgy fénylik a fűben, mint a nyugatba döfött kés, az árnyékok végiggurulnak a fején meg a vállán, és a ritkán járó autók zúgása mintha gőzölgő, nyálkás nyomokat hagyna az agyában. Az olajosan csillogó augusztusi fű átnedvesíti a lépteit, ahogy letér az országútról – itt él, így, az aszfalt és az égbolt között –, mintha idáig nem is lett volna semmi, és a múlt tolakodó fantomjai odaát maradtak volna, az emlékezeten túl, mint valami távolodó zaj.

Épp csak megszületett valakinek a képzeletéből, felröppent az országút fölé, amire a nap hűvös pupillája alatt boltívként zárul az erdő. A nap fénye egyáltalán nem szigorú, ő kimerülten lebeg benne, súlytalanul, mint egy porszem.

Mintha a célját már vele magával együtt megteremtették volna. Most egyszerűen csak megy előre, talán nem is tudja, hová és miért, de minden, ami annyi éven át növekedett benne, most tudja helyette, és vezeti őt.

Neki csak engedelmeskednie kell. Ebben a fényben előre meg van neki bocsátva minden.

A fűben a naptól megperzselődött kövek lüktetnek. Ez az illat… A felhevült bőr szaga. Amikor este a konyhában az orrát belefúrta az ő nyakába, ott lüktetett egy forró, ideges vérösvény.

„Na, ugyan, mi az” – dünnyögte ő anélkül, hogy felpillantott volna a könyvből. Ő ritkán érintette meg a fiút, és a fiú ritkán érintette meg őt a kezével, valahogy megérezte, hogy neki ez tilos.

„Mi van ezzel a kisfiúval” – suttogta ő mindig színtelen, késő esti hangon – ő már majdnem aludt ilyenkor. „Semmi.” „Ha semmi, akkor semmi. Eredj, aludj, a testvéred már alszik.”

Az nem a testvérem.

Az nem a testvérem, és nekem senki nem a testvérem. Én a levegőből született kivétel vagyok.

Egy fehér Porsche suhant el mellette, mint egy csendes bowlinggolyó – egyszer a tévében látta, ahogy bowlingoztak. És látott egy Porschét is, amit meg lehetett nyerni, ha veszel valamit és kitöltöd a kupont. Ahhoz a másik Porschéhoz, ami a tévében olyan pirosan csillogott, mint a meleg víz gombja az intézet zuhanyzójában, ahhoz a Porschéhoz hosszú combú lányok simultak, akik mintha valami fénylő hártyával lettek volna bevonva.

Úgy simogatták az autót, mintha élő lenne, és mintha már előre beleszerettek volna az autó leendő gazdájába. Akkor úgy tűnt neki, hogy a szerelem, amiről mindenki annyit beszél, éppen ez: olyannak lenni, hogy birtokolni akarjanak. Csak senki nem tudja rendesen elmagyarázni, hogyan lehet ezt elérni. Azoknak a szépségeknek, akik úgy fonták körül a Porschét, mint szalag az ajándékot, hosszú, karcsú lábuk volt. Sehol máshol nem látott ilyen lábakat; az intézetis lányok meg az ottani nők testesebbek voltak, puha hátsóval, amit félt sokáig nézni, a lábuk vastag volt, szilárdan álltak a földön, és a folyosókon elég nagy zajt keltettek. Azokat a szépségeket a tévében talán szándékosan úgy nemesítik és nevelik, mint egy különleges tyúkfajt, hogy aztán odasimuljanak ahhoz a Porschéhoz – gondolta akkor ő, tenyerét a nadrágja láz fűtötte sliccén tartva.

A fehér Porsche lassított és megállt. Csak ennyi volt, de ő azonnal érezte, hogy miatta. Úgy tett, mintha nem vette volna észre. Amikor egyenletes lépteivel a kocsi közelébe ért, kinyílt az első ajtó.

– Messzire mész? Ülj be, elviszlek egy darabon.

Megijedt, hogy ő az – világos színű kiskosztüm meg a halántékán a naptól bearanyozott hajszálak, és az illata – az az illat, és a fényes lycrába bújtatott lábfej –, ugyanúgy, mint ő, ez a nő is levette a cipőjét vezetéskor – a biztonság kedvéért minden részletet rögzített. És annyira elpirult, hogy egy pillanatra minden elsötétült a szeme előtt… Ez nem lehetett ő, még ennyi év után sem, ebben a Porschéban nem. És ez az illat – bár hasonló, és a hangszíne és a vékony ujjpercek mintha kis koronák lennének a kormány fölött, mindez nem volt több, mint ügyes hamisítvány.

Beült. Előre, a nő mellé.

Az autó elindult.