Baltrušaitis, Jurgis: Az ősz orgonája (Rudens vargonėliai Magyar nyelven)

Apėjęs darželį, kol dienos dar žiba,
Ir vėl apsižvalgęs po visą sodybą,
Stebiu, kad nei rūtų, nei rožių vainiko
Beveik nebeliko...

Po viso, kas verpės, ir raizgės, ir grūdos,
Vien drykso, vien klojasi samanos rudos...
Ir to, kas dar skursta, kas dar tebevysta,
Širdis nepažįsta...

Štai mano gegužės vyšnelė didžturtė -
Ją degino saulė ir darganos purtė...
Žiedais apsikrovus, ji tarpo kadaise -
Nūnai ji bevaisė...

Ant stūkso už vartų liepelė palaikė -
Pavasario kasos, gaurai išsidraikė,
Ir skraistė nuskuro - kiek nori, dairykis,
Tai visas laimikis!

Bet sveikink, širduže, ir delčią, kaip duoklę -
Grąžins tavo žiedus slaptinga švytuoklė,
Atželdins voratinkliais klotas rugienas -
Aš, skurdęs, ne vienas...

Bejárom a kertet, míg a nap még éget,
minden zeget-zugot újra végignézek:
rutáról-rózsáról virág koszorúnak
már alig maradt csak.

Vége, mi a fényre kisarjadt, tekergett,
minden sorvad, hervad, barna moha terjed...
S ami még kibúvik kínlódva, senyvedve:
a szív elfeledte.

Íme, májusomnak kincshordó meggyfája:
nap tüze perzselte, orkán megtépázta...
Sarjadt, termett egykor talpig virágdíszben,
s most gyümölcse sincsen.

Ott áll még a hársfa a kertkapu mellett,
tavaszi hajdísze, fürtje kopott, vedlett,
szirma leszaggatva; nézd, ha jó ezt nézni:
szerzeménye ennyi.

Ajándékként less a holdfogyatkozásra.
Megtér tőle szirmod fárosz-ragyogása,
szakad a pókháló, s én, az árva lélek
véle, társsal, élek.