Boruta, Kazys: Dal a kinyújtott papucsról (Daina apie patiestas kojas Magyar nyelven)

Tai ką. Gal ir patiesiu gatvėje kojas,
užguitas miesto triukšmu.
Bet arklys dar piestu atsistoja,
prieš griūdamas po vežimu.

Paskui, kaip pievos prieš naktį,
žalsvosios akys migla tavaruos.
Išlipęs vežėjas atsegs plėškės sagtį
ir vienu arkliu toliau nuvažiuos.

Arklys paspardys kanopomis plentą
ir, kojas užvertęs, sustings.
Paplentėje, vakarui temstant,
gaujos šunų susirinks.

Skalins šunes po visą paplentę,
džiaugsis, kad griuvo arklys.
Kiekvienas – kas šlaunį, kas mentę –
po pievas, laukus ištąsys.

Rudenio lietūs nuplaus bėrio kaulus,
žemėmis žagrė artojo apvers.
Tik man tos laimės niekad nesulaukti,
skersgatvių vėjai mane apverks.

Hát igen. Egyszer kinyújtom a papucsot;
városi zajban agyonhajszolódva.
De a ló ágaskodni is szokott,
mielőtt terhe alatt összerogyna.

Aztán réteket, éjre gomolyogva - :
két zöld szemét megrebbenti a köd.
A kocsis leszáll. Hám, kantár; kifogja;
maradék lovával továbbdöcög.

A ló kinyúlik. Paták az egekbe...
Merevedik az országút, alatta...
A környékről, ahogy leszáll az este
odagyülekezik a kutyafalka.

A kutyák boldogsággal megcsaholják.
(Boldogok, hogy itt hagyta el a pára.)
És szétszedik. Ez bordát, az lapockát,
szerez. Viszi, árkon-bokron cibálja.

Az ősz esője barna csontot áztat,
az eke beleforgatja a földbe.
Rám ily békés pihenő sose várhat;
utcasarki szél sirat nyöszörögve.