Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Balkt, H. H. ter: Desiderius Erasmus lovai patkóinak dala (Zang van de hoefijzers van Desiderius Erasmus' paarden Magyar nyelven)

Balkt, H. H. ter portréja

Zang van de hoefijzers van Desiderius Erasmus' paarden (Holland)

De gedragene die vederlicht geselt

dragen wij naar de zwepen, stilliggende

 

zwepen van de horizon, de aardappelbovisten

van de grote stadscentra springen open

 

onder onze hoef, in de wolkjes stof,

wolkjes stuifregen; zijn knorrige jas

 

is bruin; vaak dommelt hij in slaap

geregend door de droppels van onze klop

 

op aardes deuren; herbergen, hoven

rijzen op waar de ring de muur aanklampt,

 

vuur brandt voor de broze meester

en stro klatert voor de briesende; daar

 

houdt het spoor van onze omega's

in de sneeuw of de zandweg halt; daar

 

stokt onze monotone ode aan de bergen

de driehoekige sparren, 't rode plein;

 

aan de fonteinen, het sappige gras

en de christussen in de kapellen, vliegende

 

stemmen van de vogels, alle kelen

die spreken en drinken bij aardes deuren,

 

smaragdgroen stromende van de Rijn

en de Seine, de zanderige van Noord-

 

Frankrijk en Italië; wij zingen; hij,

de grauwe vogelveer in 't zadel, schrijft

 

dat de domheid als een ham te roken

hangt in de luide oorlogzuchtige herberg;

 

wij dragen hem naar de zwepen, lichtjes

gekrulde of uitgestrekt luierende

 

van verre eeuwen die niet luisteren naar

de zang van de hoefijzers, niet naar hem



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.dbnl.org/tekst

Desiderius Erasmus lovai patkóinak dala (Magyar)

A lovas pihekönnyen rásuhint lovára,

mi visszük őt az ostorszíjak felé, a látóhatár

 

mozdulatlan ostorszíjai felé, nagyvárosok

közepén csírák pattannak

 

patáink alatt a porfellegben,

felporzó esőben, a lovason ropogó

 

barna köpeny; gyakran elalszik,

kopogunk, mint az eső a föld ajtajain,

 

a kip-kop álomba ringatja; fogadók, szállások

emelkednek, vasgyűrű a falban,

 

törékeny gazdánknak tüzek gyúlnak,

a horkanó jószágnak széna pereg; ott

 

megszűnik omegáink nyoma a hóban

vagy a porlepte úton; ott

 

elhallgat monoton ódánk: hegyekhez,

háromszögű fenyőkhöz zengtük, a vörös térhez

 

a szökőkút körül, a zamatos fűhöz,

kápolnák krisztusaihoz, madarak szálló dalához,

 

a föld ajtajainál minden beszélő

és kortyoló torokhoz

 

A Rajna és a Szajna zöld vizéhez,

a csupa-homok Észak-

 

Franciaországhoz és Itáliához; énekelünk; ő,

a nyeregben ülő szürke madártoll, azt írja,

 

hogy a balgaságot megfüstölik, mint

a sonkát a hangos, háborgó fogadóban,

 

mi visszük őt az ostorszíjak felé, távoli századok

enyhén hullámzó vagy lomhán nyújtózó ostorszíjai felé,

 

a századok nem hallgatnak a

patkók dalára, és őreá sem



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

minimap