Helder, Herberto: Ragyogni hagyom a kerteket átható szemeikkel (Deixarei os jardins a brilhar com seus olhos Magyar nyelven)
Deixarei os jardins a brilhar com seus olhos (Portugál)(De Cobra)
Deixarei os jardins a brilhar com seus olhos detidos: hei-de partir quando as flores chegarem à sua imagem. Este verão concentrado em cada espelho. O próprio movimento o entenebrece. Mas chamejam os lábios dos animais. Deixarei as constelações panorâmicas destes dias internos.
Vou morrer assim, arfando entre o mar fotográfico e côncavo e as paredes com as pérolas afundadas. E a lua desencadeia nas grutas o sangue que se agrava.
Está cheio de candeias, o verão de onde se parte, ígneo nessa criança contemplada. Eu abandono estes jardins ferozes, o génio que soprou nos estúdios cavados. É a cólera que me leva aos precipícios de agosto, e a mansidão traz-me às janelas. São únicas as colinas como o ar palpitante fechado num espelho. É a estação dos planetas. Cada dia é um abismo atómico.
E o leite faz-se tenro durante os eclipses. Bate em mim cada pancada do pedreiro que talha no calcário a rosa congenital. A carne, asfixiam-na os astros profundos nos casulos. O verão é de azulejo. É em nós que se encurva o nervo do arco contra a flecha. Deus ataca-me na candura. Fica, fria, esta rede de jardins diante dos incêndios. E uma criança dá a volta à noite, acesa completamente pelas mãos.
|
Ragyogni hagyom a kerteket átható szemeikkel (Magyar)(A Kígyó-ból)
Ragyogni hagyom a kerteket átható szemeikkel: távoznom kell, amikor a virágok a tulajdon képükhöz érnek. E nyár összpontosult minden tükörben. Homályba vonja a saját mozgása. De lángol az állatok ajka. Elhagyom a belső napok festői csillagképeit.
Így akarok meghalni, a fotografikus és homorú tenger, valamint az elsüllyedt gyöngyű falak között pihegve. És a hold szabadon engedi a barlangokban a megsűrűsödött vért.
Tele van mécsesekkel a nyár, ahonnan távozik, tűzzé válva a megbámult gyermekben. Elhagyom ezeket a vad kerteket, az alkotó szellemet, mely az üreges dolgozószobán átfújt. A harag vezet engem az augusztusi szakadékokhoz, és a szelídség visz az ablakokhoz. A halmok egyedülállóak, akár a remegő lég, mely egy tükörbe van bezárva. A bolygók évszaka ez. Minden nap csupa atomi mélység.
És a tej meglágyul a napfogyatkozások alatt. Minden ütése visszhangzik bennem a kőfaragónak, aki kivési a mészkőből a benne rejtőző rózsát. A húst a mély csillagok megfullasztják a magtokokban. A nyár kékcsempeszínű. Mibennünk történik, hogy az íj idege begörbül a nyíl ellenében. Isten a tisztaságban támad meg engem. A kertek e hálója hideg marad a tűzvészek előtt. És egy gyermek megfordítja az éjszakát, felgyújtva mindenestől a kezével.
|