Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Castro Alves, Antônio de: Vágyódás óráin (Hora da Saudade Magyar nyelven)

Castro Alves, Antônio de portréja
Tótfalusi István portréja

Vissza a fordító lapjára

Hora da Saudade (Portugál)

Tudo vem me lembrar que tu fugiste,

Tudo que me rodeia de ti fala.

Inda a almofada, em que pousaste a fronte

O teu perfume predileto exala

 

No piano saudoso, à tua espera,

Dormem sono de morte as harmonias.

E a valsa entreaberta mostra a frase

A doce frase qu'inda há pouco lias.

 

As horas passam longas, sonolentas...

Desce a tarde no carro vaporoso...

D'Ave-Maria o sino, que soluça,

É por ti que soluça mais queixoso.

 

E não vens te sentar perto, bem perto

Nem derramas ao vento da tardinha,

A caçoula de notas rutilantes

Que tua alma entornava sobre a minha.

 

E, quando uma tristeza irresistível

Mais fundo cava-me um abismo n'alma,

Como a harpa de Davi teu riso santo

Meu acerbo sofrer já não acalma.

 

É que tudo me lembra que fugiste.

Tudo que me rodeia de ti fala...

Como o cristal da essência do oriente

Mesmo vazio a sândalo trescala.

 

No ramo curvo o ninho abandonado

Relembra o pipilar do passarinho.

Foi-se a festa de amores e de afagos...

Eras – ave do céu... minh'alma – o ninho!

 

Por onde trilhas – um perfume expande-se

Há ritmo e cadência no teu passo!

És como a estrela, que transpondo as sombras,

Deixa um rastro de luz no azul do espaço...

 

E teu rastro de amor guarda minh'alma,

Estrela que fugiste aos meus anelos!

Que levaste-me a vida entrelaçada

Na sombra sideral de teus cabelos!...

 

 

Curralinho, 2 de abril de 1870.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://rejanejane.blogspot.hu

Vágyódás óráin (Magyar)

Minden hiányod juttatja eszembe,

minden dolog rólad beszél körültem.

A párna, melybe arcodat temetted,

imádott illatod lehelli hűlten.

 

Reád várva epedő zongorádon

minden hang síri álomba merült rég;

a valcer egy dallamnál nyitva félig,

az édes dallamnál, mely el sem ült még.

 

A hosszas órák álmosan vonulnak...

köd-szekerén az est a földre lebben...

az Úrangyala zokogó harangja

teérted zokog még keservesebben.

 

És te nem jössz, nem ülsz, nem ülsz le mellém,

s nem lendíted az alkonyati szélnek

csilló hangjaid tömjénfüstölőjét,

mikkel lelked eltelte az enyémet.

 

S ha a lebírhatatlan szomorúság

szakadékát lelkemben mélyre ássa,

Dávid hárfájaként keserü kínom

nem enyhíti ajkad szent kacagása.

 

Minden eszembe juttatja hiányod,

minden, ami köröttem van, reád vall,

mint az indus kenet kristály-üvegje

üresen is telt szantál illatával.

 

Görcsös ágon a fészek, elhagyatva,

megőrzi csirregését a verébnek.

Szerelmek, kéjek ünnepe - hová lett?...

Voltál - égi madár... lelkem - a fészek!

 

Mert bárhol jársz - ott illat száll körötted,

lépésed rímet és ritmust dobogtat!

Vagy, mint a csillag, mely átverve árnyak

sokát, az űr azúrján fény-nyomot hagy...

 

Szerelmed fény-nyoma vigyázza lelkem,

ki vágyaimtól szöktél messze, csillag,

aki elvetted életem, s beszőtted

csillagos árnyába hajszálaidnak!...



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://nokedlira.blogspot.hu

minimap