Bilac, Olavo: In Extremis (In Extremis Magyar nyelven)

Nunca morrer assim! Nunca morrer num dia
Assim! De um sol assim!
                                  Tu, desgrenhada e fria,
Fria! Postos nos meus os teus olhos molhados,
E apertando nos teus os meus dedos gelados...

E um dia assim! De um sol assim! E assim a esfera
Toda azul, no esplendor do fim da primavera!
Asas, tontas de luz, cortando o firmamento!
Ninhos cantando! Em flor a terra toda! O vento
Despencando os rosais, sacudindo o arvoredo...

E, aqui dentro, o silêncio... E este espanto! E este medo!
Nós dois... e, entre nós dois, implacável e forte,
A arredar-me de ti, cada vez mais a morte...

Eu com o frio a crescer no coração, — tão cheio
De ti, até no horror do verdadeiro anseio!
Tu, vendo retorcer-se amarguradamente,
A boca que beijava a tua boca ardente,
A boca que foi tua!
                         E eu morrendo! E eu morrendo,
Vendo-te, e vendo o sol, e vendo o céu, e vendo
Tão bela palpitar nos teus olhos, querida,
A delícia da vida! A delícia da vida!

Így halni meg? Soha! Meghalni így, ilyen vad
fényárban?! Ily napon?!
                                  Te zilált és hideg vagy,
hideg! gyöngéd szemed az én szemembe mélyed,
s fagyott ujjú kezem szorítja a tiédet…

S milyen fényár! Milyen nap ez! S az ég milyen kék,
tavaszvégi azúrban szikrázó végtelenség!
Szárnyak, fényittasak, a mennybolton cikázva!
Dalos madárfészkek! Virágos föld! A fákra
szellő suhint, s a rózsa szirma lehull, a pompás…

És itt belül, a csend… S e rettegés, szorongás!
Mi ketten… és közénk, tőled eltépve már-már,
kérlelhetetlenül a hatalmas halál áll…

Míg nő, nő a hideg szívemben, csordulásig
betöltesz, bár felém már a vég borzalma ásít.
S te látod keserűn rándulni össze ajkam,
mely a te lángoló ajkad csókolta hajdan,
az ajkam, mely tiéd volt!
                           S én haldoklom! Szünetlen
látlak, látom a fényt, az égboltot, s szemedben
látom a reszkető lángot kigyúlni, drága,
ó éltem boldogsága! Ó éltem boldogsága!