Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Eminescu, Mihai: Az esticsillag (Luceafărul Magyar nyelven)

Eminescu, Mihai portréja

Luceafărul (Román)

A fost odata ca-n povesti,
    A fost ca niciodata,
Din rude mari imparatesti,
    O prea frumoasa fata.

Si era una la parinti
    Si mindra-n toate cele,
Cum e Fecioara intre sfinti
    Si luna intre stele.

Din umbra falnicelor bolti
    Ea pasul si-l indreapta
Linga fereastra, unde-n colt
    Luceafarul asteapta.

Privea in zare cum pe mari
    Rasare si straluce,
Pe miscatoarele carari
    Corabii negre dulce.

Il vede azi, il vede mini,
    Astfel dorinta-i gata;
El iar, privind de saptamini,
    Ii cade draga fata.

Cum ea pe coate-si razima
    Visind ale ei timple,
De dorul lui si inima
    Si sufletul se imple.

Si cit de viu s-aprinde el
    In orisicare sara,
Spre umbra negrului castel
    Cind ea o sa-i apara.

                *

Si pas cu pas pe urma ei
    Aluneca-n odaie,
Tesind cu recile-i scintei
    O mreaja de vapaie.

Si cind in pat se-ntinde drept
    Copila sa se culce,
I-atinge minile pe piept,
    I-nchide geana dulce;

Si din oglinda luminis
    Pe trupu-i se revarsa,
Pe ochii mari, batind inchisi
    Pe fata ei intoarsa.

Ea il privea cu un suris,
    El tremura-n oglinda,
Caci o urma adinc in vis
    De suflet sa se prinda.

Iar ea vorbind cu el in somn,
    Oftind din greu suspina:
    - O dulce-al noptii mele domn,
    De ce nu-mi vii tu? Vina!

Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

El asculta tremurator,
    Se aprindea mai tare
Si s-arunca fulgerator,
    Se cufunda in mare;

Si apa unde-au fost cazut
    In cercuri se roteste,
Si din adinc necunoscut
    Un mindru tinar creste.

Usor el trece ca pe prag
    Pe marginea ferestei
Si tine-n mina un toiag
    Incununat cu trestii.

Parea un tinar voievod
    Cu par de aur moale,
Un vinat giulgi se-ncheie nod
    Pe umerele goale.

Iar umbra fetei stravezii
    E alba ca de ceara -
Un mort frumos cu ochii vii
    Ce scinteie-n afara.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa-ti urmez chemarea,
Iar cerul este tatal meu
    Si muma-mea e marea.

Ca in camara ta sa vin,
    Sa te privesc de-aproape,
Am coborit cu-al meu senin
    Si ma-m nascut din ape.

O, vin' ! odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fi mireasa.

Colo-n palate de margean
    Te-oi duce veacuri multe,
Si toata lumea-n ocean
    De tine o s-asculte.

    - O, esti frumos, cum numa-n vis
    Un inger se arata,
Dara pe calea ce-ai deschis
    N-oi merge niciodata;

Strain la vorba si la port,
    Lucesti fara de viata,
Caci eu sunt vie, tu esti mort,
    Si ochiul tau ma-ngheata.

                *

Trecu o zi, trecura trei
    Si iarasi, noaptea, vine
Luceafarul deasupra ei
    Cu razele-i senine.

Ea trebui de el in somn
    Aminte sa-si aduca
Si dor de-al valurilor domn
    De inim-o apuca:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

Cum el din cer o auzi,
    Se stinse cu durere,
Iar ceru-ncepe a roti
    In locul unde piere;

In aer rumene vapai
    Se-ntind pe lumea-ntreaga,
Si din a chaosului vai
    Un mindru chip se-ncheaga;

Pe negre vitele-i de par
    Coroana-i arde pare,
Venea plutind in adevar
    Scaldat in foc de soare.

Din negru giulgi se desfasor
    Marmoreele brate,
El vine trist si ginditor
    Si palid e la fata;

Dar ochii mari si minunati
    Lucesc adinc himeric,
Ca doua patimi fara sat
    Si pline de-ntuneric.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa te-ascult s-acuma,
Si soarele e tatal meu
    Iar noapte-mi este muma;

O, vin' , odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fii mireasa.

O, vin' , in parul tau balai
    S-anin cununi de stele,
Pe-a mele ceruri sa rasai
    Mai mindra decit ele.

    - O, esti frumos cum numa-n vis
    Un demon se arata,
Dara pe calea cea deschis
    N-oi merge niciodata!

Ma dor de crudul tau amor
    A pieptului meu coarde,
Si ochii mari si grei ma dor,
    Privirea ta ma arde.

    - Dar cum ai vrea sa ma cobor?
    Au nu-ntelegi tu oare,
Cum ca eu sunt nemuritor,
    Si tu esti muritoare?

    - Nu caut vorbe pe ales,
    Nici stiu cum as incepe -
Desi vorbesti pe inteles,
    Eu nu te pot pricepe;

Dar daca vrei cu crezamint
    Sa te-ndragesc pe tine,
Tu te coboara pe pamint,
    Fii muritor ca mine.

    - Tu-mi ceri chiar nemurirea mea
    In schimb pe-o sarutare,
Dar voi sa stii asemenea
    Cit te iubesc de tare;

Da, ma voi naste din pacat,
    Primind o alta lege;
Cu vecinicia sunt legat,
    Ci voi sa ma dezlege.

Si se tot duce... S-a tot dus.
    De dragu-unei copile,
S-a rupt din locul lui de sus,
    Pierind mai multe zile.

                *

In vremea asta Catalin,
    Viclean copil de casa,
Ce imple cupele cu vin
    Mesenilor la masa,

Un paj ce poarta pas cu pas
    A-mparatesii rochii,
Baiat din flori si de pripas,
    Dar indraznet cu ochii,

Cu obrajei ca doi bujori
    De rumeni, bata-i vina,
Se furiseaza pinditor
    Privind la Catalina.

Dar ce frumoasa se facu
    Si mindra, arz-o focul;
Ei Catalin, acu-i acu
    Ca sa-ti incerci norocul.

Si-n treacat o cuprinse lin
    Intr-un ungher degraba.
    - Da' ce vrei, mari Catalin?
    Ia dut' de-ti vezi de treaba.

    - Ce voi? As vrea sa nu mai stai
    Pe ginduri totdeauna,
Sa rizi mai bine si sa-mi dai
    O gura, numai una.

    - Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri,
    Da-mi pace, fugi departe -
O, de luceafarul din cer
    M-a prins un dor de moarte.

    - Daca nu stii, ti-as arata
    Din bob in bob amorul,
Ci numai nu te minia,
    Ci stai cu binisorul

Cum vinatoru-ntinde-n cring
    La pasarele latul,
Cind ti-oi intinde bratul sting
    Sa ma cuprinzi cu bratul;

Si ochii tai nemiscatori
    Sub ochii mei ramiie...
De te inalt de subsuori
    Te-nalta din calciie;

Cind fata mea se pleaca-n jos,
    In sus ramii cu fata,
Sa ne privim nesatios
    Si dulce toata viata;

Si ca sa-ti fie pe deplin
    Iubirea cunoscuta,
Cind sarutindu-te ma-nclin,
    Tu iarasi ma saruta.

Ea-l asculta pe copilas
    Uimita si distrasa,
Si rusinos si dragalas,
    Mai nu vrea, mai se lasa,

Si-i zice-ncet: - Inca de mic
    Te cunosteam pe tine,
Si guraliv si de nimic,
    Te-ai potrivi cu mine...

Dar un luceafar, rasarit
    Din linistea uitarii,
Da orizon nemarginit
    Singuratatii marii;

Si tainic genele le plec,
    Caci mi le imple plinsul
Cind ale apei valuri trec
    Calatorind spre dinsul;

Luceste c-un amor nespus,
    Durerea sa-mi alunge,
Dar se inalta tot mai sus,
    Ca sa nu-l pot ajunge.

Patrunde trist cu raze reci
    Din lumea ce-l desparte...
In veci il voi iubi si-n veci
    Va raminea departe...

De-aceea zilele imi sunt
    Pustii ca niste stepe,
Dar noptile-s de-un farmec sfint
    Ce nu-l mai pot pricepe.

    - Tu esti copila, asta e...
    Hai s-om fugi in lume,
Doar ni s-or pierde urmele
    Si nu ne-or sti de nume,

Caci amindoi vom fi cuminti,
    Vom fi voiosi si teferi,
Vei pierde dorul de parinti
    Si visul de luceferi.

                *

Porni luceafarul. Cresteau
    In cer a lui aripe,
Si cai de mii de ani treceau
    In tot atitea clipe.

Un cer de stele dedesupt,
    Deasupra-i cer de stele -
Parea un fulger nentrerupt
    Ratacitor prin ele.

Si din a chaosului vai,
    Jur imprejur de sine,
Vedea, ca-n ziua cea dentii,
    Cum izvorau lumine;

Cum izvorind il inconjor
    Ca niste mari, de-a-notul...
El zboara, gind purtat de dor,
    Pin' piere totul, totul;

Caci unde-ajunge nu-i hotar,
    Nici ochi spre a cunoaste,
Si vremea-ncearca in zadar
    Din goluri a se naste.

Nu e nimic si totusi e
    O sete care-l soarbe,
E un adinc asemene
    Uitarii celei oarbe.

    - De greul negrei vecinicii,
    Parinte, ma dezleaga
Si laudat pe veci sa fii
    Pe-a lumii scara-ntreaga;

O, cere-mi, Doamne, orice pret,
    Dar da-mi o alta soarte,
Caci tu izvor esti de vieti
    Si datator de moarte;

Reia-mi al nemuririi nimb
    Si focul din privire,
Si pentru toate da-mi in schimb
    O ora de iubire...

Din chaos, Doamne,-am aparut
    Si m-as intoarce-n chaos...
Si din repaos m-am nascut,
    Mi-e sete de repaos.

    - Hyperion, ce din genuni
    Rasai c-o-ntreaga lume,
Nu cere semne si minuni
    Care n-au chip si nume;

Tu vrei un om sa te socoti,
    Cu ei sa te asameni?
Dar, piara oamenii cu toti,
    S-ar naste iarasi oameni.

Ei numai doar dureaza-n vint
    Deserte idealuri -
Cind valuri afla un mormint,
    Rasar in urma valuri;

Ei doar au stele cu noroc
    Si prigoniri de soarte,
Noi nu avem nici timp, nici loc,
    Si nu cunoastem moarte.

Din sinul vecinicului ieri
    Traieste azi ce moare,
Un soare de s-ar stinge-n cer
    S-aprinde iarasi soare;

Parind pe veci a rasari,
    Din urma moartea-l paste,
Caci toti se nasc spre a muri
    Si mor spre a se naste.

Iar tu, Hyperion, ramii
    Oriunde ai apune...
Cere-mi cuvintul meu dentii -
    Sa-ti dau intelepciune?

Vrei sa dau glas acelei guri,
    Ca dup-a ei cintare
Sa se ia muntii cu paduri
    Si insulele-n mare?

Vrei poate-n fapta sa arati
    Dreptate si tarie?
Ti-as da pamintul in bucati
    Sa-l faci imparatie.

Iti dau catarg linga catarg,
    Ostiri spre a strabate
Pamintu-n lung si marea-n larg,
    Dar moartea nu se poate...

Si pentru cine vrei sa mori?
    Intoarce-te, te-ndreapta
Spre-acel pamint ratacitor
    Si vezi ce te asteapta.

                *

In locul lui menit din cer
    Hyperion se-ntoarse
Si, ca si-n ziua cea de ieri,
    Lumina si-o revarsa.

Caci este sara-n asfintit
    Si noaptea o sa-nceapa;
Rasare luna linistit
    Si tremurind din apa

Si imple cu-ale ei scintei
    Cararile din cringuri,
Sub sirul lung de mindri tei
    Sedeau doi tineri singuri:

    - O, lasa-mi capul meu pe sin,
    Iubito, sa se culce
Sub raza ochiului senin
    Si negrait de dulce;

Cu farmecul luminii reci
    Gindirile strabate-mi,
Revarsa liniste de veci
    Pe noaptea mea de patimi.

Si de asupra mea ramii
    Durerea mea de-o curma,
Caci esti iubirea mea dentii
    Si visul meu din urma.

Hyperion vedea de sus
    Uimirea-n a lor fata;
Abia un brat pe git i-a pus
    Si ea l-a prins in brate...

Miroase florile-argintii
    Si cad, o dulce ploaie,
Pe crestetele-a doi copii
    Cu plete lungi, balaie.

Ea, imbatata de amor,
    Ridica ochii. Vede
Luceafarul. Si-ncetisor
    Dorintele-i increde:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n codru si in gind,
    Norocu-mi lumineaza!

El tremura ca alte dati
    In codri si pe dealuri,
Calauzind singuratati
    De miscatoare valuri;

Dar nu mai cade ca-n trecut
    In mari din tot inaltul:
    - Ce-ti pasa tie, chip de lut,
    Dac-oi fi eu sau altul?

Traind in cercul vostru strimt
    Norocul va petrece,
Ci eu in lumea mea ma simt
    Nemuritor si rece.



FeltöltőBandi András
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

Az esticsillag (Magyar)

Volt, mint mesékben lehetett,
    Volt egyszer rég egy drága,
Királyi vérből született
    Szépséges-szép leányka.
 
Apja egyetlen lánya volt,
    S tündöklött tiszta fényben,
Mint szentek közt a Szűz, - s a hold
    A csillagok körében.
 
Kilép az íves bolt alól,
    Ha sűrű már homálya,
S az ablak közbe áll, ahol
    Az est csillagja várja.
 
Elnézi: messzi tengeren
    Mint kél fel büszke fénnyel,
És hullámzó ösvényeken
    Hajókat mint vezérel.
 
Elnézi most, el holnap is,
    S a szíve megkivánja;
Pár hét után a csillag is
    Epedve néz le rája.
 
Könyökre dőlve, álmodón
    Tekint a lány feléje,
És szívét-lelkét áradón
    Elönti szenvedélye.
 
S hogy ég - ha besötétedett -
    A csillag minden este
Az árnyba vont kastély felett,
    A lány jöttére lesve!

              *
 
S kisérve könnyü lépteit,
    Besiklik a szobába,
És izzó fény-leplet terít
    Hideg sugárból rája.
 
S mikor lefekszik, hogy szemét
    Nyugodt álomra hunyja,
Becézi mellén két kezét,
    S a pilláit lecsukja.
 
És tükréből is visszaszáll
    Testére rezge fénye,
Elfordult arcára szitál
    S vergődő, zárt szemére.
 
A lány ajkán mosoly dereng,
    Ő reszket tükre mélyén;
Míg alszik is, nyomába leng,
    Követi megigézvén.
 
S álmában így beszél vele
    A lány, sóhajtva, nyögve:
    - "Ó, éjek édes hercege,
    Miért nem jössz te? Jöjj le!
 
Ó, szállj alá, jó, csillagom,
    Lebegj le egy sugáron,
Jőjj, töltsd be elmém és lakom,
    Ragyogd be ifjuságom!"
 
Az hallja s megremeg belül,
    Még izzóbb fényre lobban,
Majd villan egyet s elmerül
    A gyöngyöző habokban.
 
S ahol lehull a tengeren,
    Vízgyűrűket kavarva,
Kikél a mélyből hirtelen
    Egy ifjú szép alakja.
 
Küszöb gyanánt az ablakot
    Könnyűden lépi átal,
A fél kezében karcsú bot,
    Megkoszorúzva náddal.
 
Nyakát aranyhaj önti el,
    S úgy áll királyfi módra,
Mezítelen lábán kék lepel,
    Felül megkötve bogra.
 
De arca áttetszőbb, fakóbb,
    Mint a viasz fehére;
Bár szeme szikráz: szép halott,
    Nem tűz át rajta vére.
 
    - "Az űrből jöttem én eléd,
    Mert hívtál már nemegyszer.
Apám a véghetetlen ég
    S szülőanyám a tenger.
 
Hogy kis szobádba lépjek én
    S együtt legyünk mi ketten,
Leszálltam én: a tiszta fény,
    Habokból megszülettem.
 
Hagyd itt világod, bár ragyog,
    S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
    Te meg legyél a mátkám.
 
Koráll-kastély vár ott alant,
    Élnél örökre benne,
És minden lény a víz alatt
    Szolgálatodra lenne."
 
    - "Ó, szép vagy, szebb angyalt a szem
    Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
    Nem áhítom hazádat.
 
Szavad, ruhád oly idegen,
    S fényedben nincsen élet;
Te holt vagy, én meg eleven,
    Megdermeszt szenvedélyed."
 
                *
 
Elmúlt néhány nap, s odafent,
    Mikor leszállt az éjjel,
A csillag újra megjelent
    Sugárzó, tiszta fénnyel.
 
A lányt új álom készteti,
    Hogy gondoljon reája,
S vizek uráért ellepi,
    Elönti újra vágya.
 
    - "Ó, szállj alá, jó csillagom,
    Lebegj le egy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmém és lakom,
    Ragyogd be ifjuságom!"
 
Az esti csillag hallja ezt,
    És szenvedőn kilobban,
Helyén az ég forogni kezd,
    Örvénylik egyre jobban.
 
A levegőt tűz önti el,
    Vöröslő láng kavarja,
A káosz mélyéből kikel
    Egy ifjú szép alakja.
 
Sötét haján a koronát
    Tán tűz lobogja körbe,
Lebegve jő az űrön át,
    Napfényben megfürödve.
 
Áttűz az éjszín gyolcs-redőn
    A kar márványló rajza,
Borúsan és töprengve jön,
    S halottfehér az arca.
 
De két csodás szemén a fény
    Meglobban rejtve, mélyen,
Két olthatatlan szenvedély,
    Mely felragyog sötéten.
 
    - "Hogy újra meghallgassalak,
    Az égről szöktem én el,
Mert tudnod kell: apám a Nap,
    S szülőanyám az Éjjel.
 
Hagyd itt világod, bár ragyog,
    S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
    Te meg legyél a mátkám.
 
Jöjj, csillagokkal övezem
    A homlokod egemben;
Ragyogj fel ott a kék egen
    Náluknál fényesebben!"
 
    - "Ó, szép vagy, szebb démont szem
    Még álomban sem láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
    Nem áhítom hazádat.
 
Szivem fáj, húrját tépdesed
    E gyötrő szenvedéllyel,
És fáj súlyos tekinteted,
    Megéget, hogyha nézel."
 
    - "Azt várnád, én jöjjek le, én?
    Ilyent szív hogy remélhet?
Hisz te halandó vagy, szegény,
    S én halhatatlan élet!"
 
    - "Az ékes szót nem ismerem,
    Nehéz úgy szólni nekem -
Bár érthetőn beszélsz velem,
    Hogy mit mondasz, nem értem.
 
De hogyha azt kéred: szivem
    Hűen szeressen szintén,
Úgy szállj a földre, bármilyen,
    És légy halandó, mint én."
 
    - "A halhatatlan életem
    Egy csókért elcseréljem?
Hát lásd, mi vagy te énnekem,
    Mint izzik szenvedélyem:
 
Bünösként újra támadok,
    Más törvény lesz a gondom;
Örök lét rabláncán vagyok,
    De béklyóit megoldom."
 
És elszállt... Ment, csak egyre ment.
    Egy lányért égve tűzzel,
Helyét elhagyta odafent;
    Napokra messze tűnt el.
 
                *
 
S amíg ő messze kóborolt,
    Egy szép s ravasz legényke,
Ki étkezéseknél a bort
    A serlegekbe mérte,
 
Egy apród, úrnője remek
    Uszályát hordó szolga,
Egy fattyú, egy talált gyerek,
    De vakmerő gyakorta,
 
S orcáin - mily jól áll neki! -
    Pirosló rózsa szirma,
Szemét titokban ráveti,
    Rá-ránéz Katalinra.
 
Be szép lány lett, tűz vesse fel!
    S egyúttal mily kevély lett!
Fiú, ha most merész leszel,
    A célod tán eléred!
 
És egy sarokban hirtelen
    Csak átkarolja csendben.
    - "Ej, mit akarsz, te szemtelen?
    Indulj dolgodra menten!"
 
    - "Mit? Azt szeretném, hogy szemed
    Ne mélázzék örökké,
Kacagj, s csókolj meg engemet,
    Csak most és soha többé."
 
    - "Azt sem tudom, az mi dolog,
    Kotródj, hagyj nyugton engem -
Az esti csillagért lobog
    Halálos vágy szivemben."
 
    - "Ha nem tudod, leírhatom
    Apróra a szerelmet,
Csak meg ne sértődj, angyalom,
    Csak őrizd meg türelmed.
 
Miként a madarász teszen,
    Ha hurkot vet ki lopva,
Mikor kinyújtom bal kezem,
    Fogj át, simulj karomba,
 
És így merülj szememben el,
    Ne pillogj zavarodban...
S ha két kezem hozzám emel,
    Állj lábujjhegyre nyomban;
 
Mikor rád hajtom arcomat,
    Légy arccal felfelé te,
Hadd nézzük egymást ily sokat,
    Emésztő tűzben égve;
 
S hogy tisztában légy teljesen
    Minden szerelmi jókkal,
Ha megcsókollak kedvesen,
    Te válaszolj rá csókkal."
 
Ő csak hallgatta a fiút,
    Ámulva és habozva,
S kis édes arca elpirult;
    Engedne s tiltakozna.
 
Majd halkan szól: - "Ismerlek én,
    Már rég ez vagy te: pajzán
És csacska szájú kis legény.
    Jól illenél te hozzám...
 
De egy szép csillag, messze fent,
    Kikelvén a homályból,
Magányos tengerek felett
    Utat mutatva lángol.
 
Lezárom titkon két szemem,
    Mert könnybe lábad, könnybe,
Ha hullám kél a tengeren,
    S Feléje tart görögve.
 
Szerelmesen ragyog felém,
    Ha látja szenvedésem,
De mind fönnebb száll kék egén,
    Hogy soha el ne érjem.
 
Hideg fényével búsan int
    Felém egy más világból...
Én vágyom rá örökre itt,
    S Ő mindörökre távol...
 
Ezért a nappal szürke lett,
    Nagy pusztaságba vész el,
De éjem csupa bűvölet,
    Hogy fel sem érem ésszel."
 
    - "Gyerek vagy, ennyi az egész...
    Jöjj, keljünk messze útra,
Nevünk majd feledésbe vész,
    Nem lelnek majd nyomunkra;
 
Könnyed meg víg leszel legott,
    Eltelve testi jókkal;
Szülőid elfelejted ott,
    S nem álmodsz csillagokkal."
 
                *
 
Megy, száll a csillag. Szárnya nő
    Ott fent a bő egekben,
Sok ezredévet jár be ő
    Épp annyi röpke percben.
 
Alatta, sűrűn, csillagok,
    És csillagok felette -
Nem szűnő villámként ragyog
    Közöttük fény-ecsetje.
 
És látja - míg száll villanón -,
    Homályán át a mélynek,
Miként az első szent napon,
    Mint törnek fel a fények,
 
S feltörve, mint veszik körül
    Lágy tengerként, szelíden...
De vágytól űzve csak röpül,
    Míg elvész körbe minden.
 
Hová elér, ott nincs határ,
    Se szem felmérni, semmi;
A tér s idő vajúdna már,
    De nem tud megszületni.
 
Nincs semmi, s mégis van: az éj
    Nagy szomja issza őt be,
S egy mélység tátong, mint a mély,
    A vak felejtés öble.
 
    - "Atyám, oldozz fel engemet,
    Nyomaszt a zord öröklét,
S én áldom érte szent neved,
    És tisztellek fölöttébb.
 
Ó, bármit kérj, Uram, csak adj
    Nekem más, földi sorsot,
Hisz lét s halál forrása vagy,
    Hisz mindkettőt te osztod.
 
Vedd vissza örök életem,
    Szemem tüzét is elvedd,
S cserébe értük adj nekem
    Egy órányi szerelmet...
 
Uram, a Káosz szült, a jó,
    Hadd éljek újra benne...
A csend hozott világra - ó,
    Úgy szomjazom a csendre."
 
    - "Hyperion, kit szült a mély,
    Mint új külön világot,
Te képtelen csodát ne kérj,
    Oly jelt, mit ki se látott;
 
Ember szeretnél lenni te?
    Hozzá hasonló árva?
Hisz elpusztul mindegyike,
    És más lép majd nyomába.
 
Csak légvár az, mit raknak ők
    Hiú eszményeikből -
Ha egyik hullám sírba dőlt,
    Más hullám tör megint föl.
 
S míg egyikük jó sorsot ér,
    A másiké kegyetlen -
Számunkra nincs idő, se tér,
    S a halál ismeretlen.
 
Az örök tegnap méhe szül
    Új mát, meghalni újra,
Ha messze fönt egy nap kihül,
    Már új támad kigyúlva,
 
Létük örök - mind úgy veszik,
    De jó a zord, üres vég;
Minden meghalni születik,
    S meghal, hogy megszülessék.
 
Hyperion, te megmaradsz,
    Bárhol tünik le fényed...
Nos kérj: elsőnek mit akarsz?
    Adjak tán bölcsességet?
 
Vagy adjak oly hangot neked,
    Hogy dallamát sietve
Kövesse hegy, völgy rengeteg,
    S a tenger száz szigetje?
 
Vagy tettel vívnál ki talán
    Igazságot s hatalmat?
Nézd, ott a föld, megosztva áll,
    Vedd, s fogja át uralmad.
 
Ha árboc és had kellenne,
    Amennyit kérsz te, annyi
Indulhat földre, vízre. - De
    Halált nincs módom adni...
 
S kiért halnál meg, mondd, kiért?
    Térj vissza; ha sugárod
Megint a bolygó földre ért,
    Majd meglátod mi vár ott."
 
                *
 
És visszatért Hyperion
    A megszabott helyére,
S mint annyi szép esthajnalon,
    Kigyúlt megint a fénye,
 
Mert alkonyatból este lett,
    S közelgett már az éjjel;
A hold a tengerből kikelt,
    Megrezgő, enyhe fénnyel,
 
S most berket, ösvényt, fát beszór
    Szelíd sugára lágyan.
Hol hosszú, büszke hársfasor,
    Két ifjú ül magában.
 
    - "Ó, hadd, hogy arcom melleden
    Nyugodjék én szerelmem,
Kimondhatatlan kedvesen
    Csak nézz, csak nézz te engem.
 
Tűzzön elmémbe szellemed
    Hideg varázsu fénye,
Sok szenvedélydúlt éjemet,
    Ó, csendesítsd le végre.
 
Maradjál így, maradj velem,
    S tedd, hogy ne kéne fájnom;
Első szerelmem vagy nekem,
    És az utolsó álmom..."
 
A csillag fentről látja jól:
    Az arcuk ég lobogva;
Az ifjú épp csak ráhajol,
    S a lány már átkarolja...
 
Esőz, mint édes permeteg,
    A hárs ezüst virága
A szőkefürtű gyermekek
    Leomló, dús hajára.
 
A lány gyönyörtől részegen
    Felnéz. Meglátja menten
Szép csillagát a kék egen,
    S így esd hozzája csendben:
 
    - "Ó, szállj alá, jó csillagom,
    Lebegj le egy sugáron,
Hatolj át lombon, illaton,
    Ragyogd be boldogságom!"
 
És ő, mint rég, erdőn-hegyen
    Fényt áraszt szét, világot,
S befényli kint a tengeren
    A hullám-pusztaságot.
 
De nem veti magát le már,
    Mint hajdanán, a mélybe,
    - "Agyag-báb, mit bánod: ki vár,
    Hogy én vagy más becéz-e!
 
A földi élet szűk terén,
    Üdv, mámor állhatatlan.
Az én köröm tág, s benne én:
    Hideg és halhatatlan."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap