Luceafărul (Román)
A fost odata ca-n povesti, A fost ca niciodata, Din rude mari imparatesti, O prea frumoasa fata.
Si era una la parinti Si mindra-n toate cele, Cum e Fecioara intre sfinti Si luna intre stele.
Din umbra falnicelor bolti Ea pasul si-l indreapta Linga fereastra, unde-n colt Luceafarul asteapta.
Privea in zare cum pe mari Rasare si straluce, Pe miscatoarele carari Corabii negre dulce.
Il vede azi, il vede mini, Astfel dorinta-i gata; El iar, privind de saptamini, Ii cade draga fata.
Cum ea pe coate-si razima Visind ale ei timple, De dorul lui si inima Si sufletul se imple.
Si cit de viu s-aprinde el In orisicare sara, Spre umbra negrului castel Cind ea o sa-i apara.
*
Si pas cu pas pe urma ei Aluneca-n odaie, Tesind cu recile-i scintei O mreaja de vapaie.
Si cind in pat se-ntinde drept Copila sa se culce, I-atinge minile pe piept, I-nchide geana dulce;
Si din oglinda luminis Pe trupu-i se revarsa, Pe ochii mari, batind inchisi Pe fata ei intoarsa.
Ea il privea cu un suris, El tremura-n oglinda, Caci o urma adinc in vis De suflet sa se prinda.
Iar ea vorbind cu el in somn, Oftind din greu suspina: - O dulce-al noptii mele domn, De ce nu-mi vii tu? Vina!
Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n casa si in gind Si viata-mi lumineaza!
El asculta tremurator, Se aprindea mai tare Si s-arunca fulgerator, Se cufunda in mare;
Si apa unde-au fost cazut In cercuri se roteste, Si din adinc necunoscut Un mindru tinar creste.
Usor el trece ca pe prag Pe marginea ferestei Si tine-n mina un toiag Incununat cu trestii.
Parea un tinar voievod Cu par de aur moale, Un vinat giulgi se-ncheie nod Pe umerele goale.
Iar umbra fetei stravezii E alba ca de ceara - Un mort frumos cu ochii vii Ce scinteie-n afara.
- Din sfera mea venii cu greu Ca sa-ti urmez chemarea, Iar cerul este tatal meu Si muma-mea e marea.
Ca in camara ta sa vin, Sa te privesc de-aproape, Am coborit cu-al meu senin Si ma-m nascut din ape.
O, vin' ! odorul meu nespus, Si lumea ta o lasa; Eu sunt luceafarul de sus, Iar tu sa-mi fi mireasa.
Colo-n palate de margean Te-oi duce veacuri multe, Si toata lumea-n ocean De tine o s-asculte.
- O, esti frumos, cum numa-n vis Un inger se arata, Dara pe calea ce-ai deschis N-oi merge niciodata;
Strain la vorba si la port, Lucesti fara de viata, Caci eu sunt vie, tu esti mort, Si ochiul tau ma-ngheata.
*
Trecu o zi, trecura trei Si iarasi, noaptea, vine Luceafarul deasupra ei Cu razele-i senine.
Ea trebui de el in somn Aminte sa-si aduca Si dor de-al valurilor domn De inim-o apuca:
- Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n casa si in gind Si viata-mi lumineaza!
Cum el din cer o auzi, Se stinse cu durere, Iar ceru-ncepe a roti In locul unde piere;
In aer rumene vapai Se-ntind pe lumea-ntreaga, Si din a chaosului vai Un mindru chip se-ncheaga;
Pe negre vitele-i de par Coroana-i arde pare, Venea plutind in adevar Scaldat in foc de soare.
Din negru giulgi se desfasor Marmoreele brate, El vine trist si ginditor Si palid e la fata;
Dar ochii mari si minunati Lucesc adinc himeric, Ca doua patimi fara sat Si pline de-ntuneric.
- Din sfera mea venii cu greu Ca sa te-ascult s-acuma, Si soarele e tatal meu Iar noapte-mi este muma;
O, vin' , odorul meu nespus, Si lumea ta o lasa; Eu sunt luceafarul de sus, Iar tu sa-mi fii mireasa.
O, vin' , in parul tau balai S-anin cununi de stele, Pe-a mele ceruri sa rasai Mai mindra decit ele.
- O, esti frumos cum numa-n vis Un demon se arata, Dara pe calea cea deschis N-oi merge niciodata!
Ma dor de crudul tau amor A pieptului meu coarde, Si ochii mari si grei ma dor, Privirea ta ma arde.
- Dar cum ai vrea sa ma cobor? Au nu-ntelegi tu oare, Cum ca eu sunt nemuritor, Si tu esti muritoare?
- Nu caut vorbe pe ales, Nici stiu cum as incepe - Desi vorbesti pe inteles, Eu nu te pot pricepe;
Dar daca vrei cu crezamint Sa te-ndragesc pe tine, Tu te coboara pe pamint, Fii muritor ca mine.
- Tu-mi ceri chiar nemurirea mea In schimb pe-o sarutare, Dar voi sa stii asemenea Cit te iubesc de tare;
Da, ma voi naste din pacat, Primind o alta lege; Cu vecinicia sunt legat, Ci voi sa ma dezlege.
Si se tot duce... S-a tot dus. De dragu-unei copile, S-a rupt din locul lui de sus, Pierind mai multe zile.
*
In vremea asta Catalin, Viclean copil de casa, Ce imple cupele cu vin Mesenilor la masa,
Un paj ce poarta pas cu pas A-mparatesii rochii, Baiat din flori si de pripas, Dar indraznet cu ochii,
Cu obrajei ca doi bujori De rumeni, bata-i vina, Se furiseaza pinditor Privind la Catalina.
Dar ce frumoasa se facu Si mindra, arz-o focul; Ei Catalin, acu-i acu Ca sa-ti incerci norocul.
Si-n treacat o cuprinse lin Intr-un ungher degraba. - Da' ce vrei, mari Catalin? Ia dut' de-ti vezi de treaba.
- Ce voi? As vrea sa nu mai stai Pe ginduri totdeauna, Sa rizi mai bine si sa-mi dai O gura, numai una.
- Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri, Da-mi pace, fugi departe - O, de luceafarul din cer M-a prins un dor de moarte.
- Daca nu stii, ti-as arata Din bob in bob amorul, Ci numai nu te minia, Ci stai cu binisorul
Cum vinatoru-ntinde-n cring La pasarele latul, Cind ti-oi intinde bratul sting Sa ma cuprinzi cu bratul;
Si ochii tai nemiscatori Sub ochii mei ramiie... De te inalt de subsuori Te-nalta din calciie;
Cind fata mea se pleaca-n jos, In sus ramii cu fata, Sa ne privim nesatios Si dulce toata viata;
Si ca sa-ti fie pe deplin Iubirea cunoscuta, Cind sarutindu-te ma-nclin, Tu iarasi ma saruta.
Ea-l asculta pe copilas Uimita si distrasa, Si rusinos si dragalas, Mai nu vrea, mai se lasa,
Si-i zice-ncet: - Inca de mic Te cunosteam pe tine, Si guraliv si de nimic, Te-ai potrivi cu mine...
Dar un luceafar, rasarit Din linistea uitarii, Da orizon nemarginit Singuratatii marii;
Si tainic genele le plec, Caci mi le imple plinsul Cind ale apei valuri trec Calatorind spre dinsul;
Luceste c-un amor nespus, Durerea sa-mi alunge, Dar se inalta tot mai sus, Ca sa nu-l pot ajunge.
Patrunde trist cu raze reci Din lumea ce-l desparte... In veci il voi iubi si-n veci Va raminea departe...
De-aceea zilele imi sunt Pustii ca niste stepe, Dar noptile-s de-un farmec sfint Ce nu-l mai pot pricepe.
- Tu esti copila, asta e... Hai s-om fugi in lume, Doar ni s-or pierde urmele Si nu ne-or sti de nume,
Caci amindoi vom fi cuminti, Vom fi voiosi si teferi, Vei pierde dorul de parinti Si visul de luceferi.
*
Porni luceafarul. Cresteau In cer a lui aripe, Si cai de mii de ani treceau In tot atitea clipe.
Un cer de stele dedesupt, Deasupra-i cer de stele - Parea un fulger nentrerupt Ratacitor prin ele.
Si din a chaosului vai, Jur imprejur de sine, Vedea, ca-n ziua cea dentii, Cum izvorau lumine;
Cum izvorind il inconjor Ca niste mari, de-a-notul... El zboara, gind purtat de dor, Pin' piere totul, totul;
Caci unde-ajunge nu-i hotar, Nici ochi spre a cunoaste, Si vremea-ncearca in zadar Din goluri a se naste.
Nu e nimic si totusi e O sete care-l soarbe, E un adinc asemene Uitarii celei oarbe.
- De greul negrei vecinicii, Parinte, ma dezleaga Si laudat pe veci sa fii Pe-a lumii scara-ntreaga;
O, cere-mi, Doamne, orice pret, Dar da-mi o alta soarte, Caci tu izvor esti de vieti Si datator de moarte;
Reia-mi al nemuririi nimb Si focul din privire, Si pentru toate da-mi in schimb O ora de iubire...
Din chaos, Doamne,-am aparut Si m-as intoarce-n chaos... Si din repaos m-am nascut, Mi-e sete de repaos.
- Hyperion, ce din genuni Rasai c-o-ntreaga lume, Nu cere semne si minuni Care n-au chip si nume;
Tu vrei un om sa te socoti, Cu ei sa te asameni? Dar, piara oamenii cu toti, S-ar naste iarasi oameni.
Ei numai doar dureaza-n vint Deserte idealuri - Cind valuri afla un mormint, Rasar in urma valuri;
Ei doar au stele cu noroc Si prigoniri de soarte, Noi nu avem nici timp, nici loc, Si nu cunoastem moarte.
Din sinul vecinicului ieri Traieste azi ce moare, Un soare de s-ar stinge-n cer S-aprinde iarasi soare;
Parind pe veci a rasari, Din urma moartea-l paste, Caci toti se nasc spre a muri Si mor spre a se naste.
Iar tu, Hyperion, ramii Oriunde ai apune... Cere-mi cuvintul meu dentii - Sa-ti dau intelepciune?
Vrei sa dau glas acelei guri, Ca dup-a ei cintare Sa se ia muntii cu paduri Si insulele-n mare?
Vrei poate-n fapta sa arati Dreptate si tarie? Ti-as da pamintul in bucati Sa-l faci imparatie.
Iti dau catarg linga catarg, Ostiri spre a strabate Pamintu-n lung si marea-n larg, Dar moartea nu se poate...
Si pentru cine vrei sa mori? Intoarce-te, te-ndreapta Spre-acel pamint ratacitor Si vezi ce te asteapta.
*
In locul lui menit din cer Hyperion se-ntoarse Si, ca si-n ziua cea de ieri, Lumina si-o revarsa.
Caci este sara-n asfintit Si noaptea o sa-nceapa; Rasare luna linistit Si tremurind din apa
Si imple cu-ale ei scintei Cararile din cringuri, Sub sirul lung de mindri tei Sedeau doi tineri singuri:
- O, lasa-mi capul meu pe sin, Iubito, sa se culce Sub raza ochiului senin Si negrait de dulce;
Cu farmecul luminii reci Gindirile strabate-mi, Revarsa liniste de veci Pe noaptea mea de patimi.
Si de asupra mea ramii Durerea mea de-o curma, Caci esti iubirea mea dentii Si visul meu din urma.
Hyperion vedea de sus Uimirea-n a lor fata; Abia un brat pe git i-a pus Si ea l-a prins in brate...
Miroase florile-argintii Si cad, o dulce ploaie, Pe crestetele-a doi copii Cu plete lungi, balaie.
Ea, imbatata de amor, Ridica ochii. Vede Luceafarul. Si-ncetisor Dorintele-i increde:
- Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n codru si in gind, Norocu-mi lumineaza!
El tremura ca alte dati In codri si pe dealuri, Calauzind singuratati De miscatoare valuri;
Dar nu mai cade ca-n trecut In mari din tot inaltul: - Ce-ti pasa tie, chip de lut, Dac-oi fi eu sau altul?
Traind in cercul vostru strimt Norocul va petrece, Ci eu in lumea mea ma simt Nemuritor si rece. |
Az esticsillag (Magyar)
Volt, mint mesékben lehetett, Volt egyszer rég egy drága, Királyi vérből született Szépséges-szép leányka. Apja egyetlen lánya volt, S tündöklött tiszta fényben, Mint szentek közt a Szűz, - s a hold A csillagok körében. Kilép az íves bolt alól, Ha sűrű már homálya, S az ablak közbe áll, ahol Az est csillagja várja. Elnézi: messzi tengeren Mint kél fel büszke fénnyel, És hullámzó ösvényeken Hajókat mint vezérel. Elnézi most, el holnap is, S a szíve megkivánja; Pár hét után a csillag is Epedve néz le rája. Könyökre dőlve, álmodón Tekint a lány feléje, És szívét-lelkét áradón Elönti szenvedélye. S hogy ég - ha besötétedett - A csillag minden este Az árnyba vont kastély felett, A lány jöttére lesve!
* S kisérve könnyü lépteit, Besiklik a szobába, És izzó fény-leplet terít Hideg sugárból rája. S mikor lefekszik, hogy szemét Nyugodt álomra hunyja, Becézi mellén két kezét, S a pilláit lecsukja. És tükréből is visszaszáll Testére rezge fénye, Elfordult arcára szitál S vergődő, zárt szemére. A lány ajkán mosoly dereng, Ő reszket tükre mélyén; Míg alszik is, nyomába leng, Követi megigézvén. S álmában így beszél vele A lány, sóhajtva, nyögve: - "Ó, éjek édes hercege, Miért nem jössz te? Jöjj le! Ó, szállj alá, jó, csillagom, Lebegj le egy sugáron, Jőjj, töltsd be elmém és lakom, Ragyogd be ifjuságom!" Az hallja s megremeg belül, Még izzóbb fényre lobban, Majd villan egyet s elmerül A gyöngyöző habokban. S ahol lehull a tengeren, Vízgyűrűket kavarva, Kikél a mélyből hirtelen Egy ifjú szép alakja. Küszöb gyanánt az ablakot Könnyűden lépi átal, A fél kezében karcsú bot, Megkoszorúzva náddal. Nyakát aranyhaj önti el, S úgy áll királyfi módra, Mezítelen lábán kék lepel, Felül megkötve bogra. De arca áttetszőbb, fakóbb, Mint a viasz fehére; Bár szeme szikráz: szép halott, Nem tűz át rajta vére. - "Az űrből jöttem én eléd, Mert hívtál már nemegyszer. Apám a véghetetlen ég S szülőanyám a tenger. Hogy kis szobádba lépjek én S együtt legyünk mi ketten, Leszálltam én: a tiszta fény, Habokból megszülettem. Hagyd itt világod, bár ragyog, S jöjj vélem, drága lánykám, Nézd: én az Estcsillag vagyok, Te meg legyél a mátkám. Koráll-kastély vár ott alant, Élnél örökre benne, És minden lény a víz alatt Szolgálatodra lenne." - "Ó, szép vagy, szebb angyalt a szem Még álomban se láthat, De nem lépnék utadra, nem; Nem áhítom hazádat. Szavad, ruhád oly idegen, S fényedben nincsen élet; Te holt vagy, én meg eleven, Megdermeszt szenvedélyed." * Elmúlt néhány nap, s odafent, Mikor leszállt az éjjel, A csillag újra megjelent Sugárzó, tiszta fénnyel. A lányt új álom készteti, Hogy gondoljon reája, S vizek uráért ellepi, Elönti újra vágya. - "Ó, szállj alá, jó csillagom, Lebegj le egy sugáron, Jöjj, töltsd be elmém és lakom, Ragyogd be ifjuságom!" Az esti csillag hallja ezt, És szenvedőn kilobban, Helyén az ég forogni kezd, Örvénylik egyre jobban. A levegőt tűz önti el, Vöröslő láng kavarja, A káosz mélyéből kikel Egy ifjú szép alakja. Sötét haján a koronát Tán tűz lobogja körbe, Lebegve jő az űrön át, Napfényben megfürödve. Áttűz az éjszín gyolcs-redőn A kar márványló rajza, Borúsan és töprengve jön, S halottfehér az arca. De két csodás szemén a fény Meglobban rejtve, mélyen, Két olthatatlan szenvedély, Mely felragyog sötéten. - "Hogy újra meghallgassalak, Az égről szöktem én el, Mert tudnod kell: apám a Nap, S szülőanyám az Éjjel. Hagyd itt világod, bár ragyog, S jöjj vélem, drága lánykám, Nézd: én az Estcsillag vagyok, Te meg legyél a mátkám. Jöjj, csillagokkal övezem A homlokod egemben; Ragyogj fel ott a kék egen Náluknál fényesebben!" - "Ó, szép vagy, szebb démont szem Még álomban sem láthat, De nem lépnék utadra, nem; Nem áhítom hazádat. Szivem fáj, húrját tépdesed E gyötrő szenvedéllyel, És fáj súlyos tekinteted, Megéget, hogyha nézel." - "Azt várnád, én jöjjek le, én? Ilyent szív hogy remélhet? Hisz te halandó vagy, szegény, S én halhatatlan élet!" - "Az ékes szót nem ismerem, Nehéz úgy szólni nekem - Bár érthetőn beszélsz velem, Hogy mit mondasz, nem értem. De hogyha azt kéred: szivem Hűen szeressen szintén, Úgy szállj a földre, bármilyen, És légy halandó, mint én." - "A halhatatlan életem Egy csókért elcseréljem? Hát lásd, mi vagy te énnekem, Mint izzik szenvedélyem: Bünösként újra támadok, Más törvény lesz a gondom; Örök lét rabláncán vagyok, De béklyóit megoldom." És elszállt... Ment, csak egyre ment. Egy lányért égve tűzzel, Helyét elhagyta odafent; Napokra messze tűnt el. * S amíg ő messze kóborolt, Egy szép s ravasz legényke, Ki étkezéseknél a bort A serlegekbe mérte, Egy apród, úrnője remek Uszályát hordó szolga, Egy fattyú, egy talált gyerek, De vakmerő gyakorta, S orcáin - mily jól áll neki! - Pirosló rózsa szirma, Szemét titokban ráveti, Rá-ránéz Katalinra. Be szép lány lett, tűz vesse fel! S egyúttal mily kevély lett! Fiú, ha most merész leszel, A célod tán eléred! És egy sarokban hirtelen Csak átkarolja csendben. - "Ej, mit akarsz, te szemtelen? Indulj dolgodra menten!" - "Mit? Azt szeretném, hogy szemed Ne mélázzék örökké, Kacagj, s csókolj meg engemet, Csak most és soha többé." - "Azt sem tudom, az mi dolog, Kotródj, hagyj nyugton engem - Az esti csillagért lobog Halálos vágy szivemben." - "Ha nem tudod, leírhatom Apróra a szerelmet, Csak meg ne sértődj, angyalom, Csak őrizd meg türelmed. Miként a madarász teszen, Ha hurkot vet ki lopva, Mikor kinyújtom bal kezem, Fogj át, simulj karomba, És így merülj szememben el, Ne pillogj zavarodban... S ha két kezem hozzám emel, Állj lábujjhegyre nyomban; Mikor rád hajtom arcomat, Légy arccal felfelé te, Hadd nézzük egymást ily sokat, Emésztő tűzben égve; S hogy tisztában légy teljesen Minden szerelmi jókkal, Ha megcsókollak kedvesen, Te válaszolj rá csókkal." Ő csak hallgatta a fiút, Ámulva és habozva, S kis édes arca elpirult; Engedne s tiltakozna. Majd halkan szól: - "Ismerlek én, Már rég ez vagy te: pajzán És csacska szájú kis legény. Jól illenél te hozzám... De egy szép csillag, messze fent, Kikelvén a homályból, Magányos tengerek felett Utat mutatva lángol. Lezárom titkon két szemem, Mert könnybe lábad, könnybe, Ha hullám kél a tengeren, S Feléje tart görögve. Szerelmesen ragyog felém, Ha látja szenvedésem, De mind fönnebb száll kék egén, Hogy soha el ne érjem. Hideg fényével búsan int Felém egy más világból... Én vágyom rá örökre itt, S Ő mindörökre távol... Ezért a nappal szürke lett, Nagy pusztaságba vész el, De éjem csupa bűvölet, Hogy fel sem érem ésszel." - "Gyerek vagy, ennyi az egész... Jöjj, keljünk messze útra, Nevünk majd feledésbe vész, Nem lelnek majd nyomunkra; Könnyed meg víg leszel legott, Eltelve testi jókkal; Szülőid elfelejted ott, S nem álmodsz csillagokkal." * Megy, száll a csillag. Szárnya nő Ott fent a bő egekben, Sok ezredévet jár be ő Épp annyi röpke percben. Alatta, sűrűn, csillagok, És csillagok felette - Nem szűnő villámként ragyog Közöttük fény-ecsetje. És látja - míg száll villanón -, Homályán át a mélynek, Miként az első szent napon, Mint törnek fel a fények, S feltörve, mint veszik körül Lágy tengerként, szelíden... De vágytól űzve csak röpül, Míg elvész körbe minden. Hová elér, ott nincs határ, Se szem felmérni, semmi; A tér s idő vajúdna már, De nem tud megszületni. Nincs semmi, s mégis van: az éj Nagy szomja issza őt be, S egy mélység tátong, mint a mély, A vak felejtés öble. - "Atyám, oldozz fel engemet, Nyomaszt a zord öröklét, S én áldom érte szent neved, És tisztellek fölöttébb. Ó, bármit kérj, Uram, csak adj Nekem más, földi sorsot, Hisz lét s halál forrása vagy, Hisz mindkettőt te osztod. Vedd vissza örök életem, Szemem tüzét is elvedd, S cserébe értük adj nekem Egy órányi szerelmet... Uram, a Káosz szült, a jó, Hadd éljek újra benne... A csend hozott világra - ó, Úgy szomjazom a csendre." - "Hyperion, kit szült a mély, Mint új külön világot, Te képtelen csodát ne kérj, Oly jelt, mit ki se látott; Ember szeretnél lenni te? Hozzá hasonló árva? Hisz elpusztul mindegyike, És más lép majd nyomába. Csak légvár az, mit raknak ők Hiú eszményeikből - Ha egyik hullám sírba dőlt, Más hullám tör megint föl. S míg egyikük jó sorsot ér, A másiké kegyetlen - Számunkra nincs idő, se tér, S a halál ismeretlen. Az örök tegnap méhe szül Új mát, meghalni újra, Ha messze fönt egy nap kihül, Már új támad kigyúlva, Létük örök - mind úgy veszik, De jó a zord, üres vég; Minden meghalni születik, S meghal, hogy megszülessék. Hyperion, te megmaradsz, Bárhol tünik le fényed... Nos kérj: elsőnek mit akarsz? Adjak tán bölcsességet? Vagy adjak oly hangot neked, Hogy dallamát sietve Kövesse hegy, völgy rengeteg, S a tenger száz szigetje? Vagy tettel vívnál ki talán Igazságot s hatalmat? Nézd, ott a föld, megosztva áll, Vedd, s fogja át uralmad. Ha árboc és had kellenne, Amennyit kérsz te, annyi Indulhat földre, vízre. - De Halált nincs módom adni... S kiért halnál meg, mondd, kiért? Térj vissza; ha sugárod Megint a bolygó földre ért, Majd meglátod mi vár ott." * És visszatért Hyperion A megszabott helyére, S mint annyi szép esthajnalon, Kigyúlt megint a fénye, Mert alkonyatból este lett, S közelgett már az éjjel; A hold a tengerből kikelt, Megrezgő, enyhe fénnyel, S most berket, ösvényt, fát beszór Szelíd sugára lágyan. Hol hosszú, büszke hársfasor, Két ifjú ül magában. - "Ó, hadd, hogy arcom melleden Nyugodjék én szerelmem, Kimondhatatlan kedvesen Csak nézz, csak nézz te engem. Tűzzön elmémbe szellemed Hideg varázsu fénye, Sok szenvedélydúlt éjemet, Ó, csendesítsd le végre. Maradjál így, maradj velem, S tedd, hogy ne kéne fájnom; Első szerelmem vagy nekem, És az utolsó álmom..." A csillag fentről látja jól: Az arcuk ég lobogva; Az ifjú épp csak ráhajol, S a lány már átkarolja... Esőz, mint édes permeteg, A hárs ezüst virága A szőkefürtű gyermekek Leomló, dús hajára. A lány gyönyörtől részegen Felnéz. Meglátja menten Szép csillagát a kék egen, S így esd hozzája csendben: - "Ó, szállj alá, jó csillagom, Lebegj le egy sugáron, Hatolj át lombon, illaton, Ragyogd be boldogságom!" És ő, mint rég, erdőn-hegyen Fényt áraszt szét, világot, S befényli kint a tengeren A hullám-pusztaságot. De nem veti magát le már, Mint hajdanán, a mélybe, - "Agyag-báb, mit bánod: ki vár, Hogy én vagy más becéz-e! A földi élet szűk terén, Üdv, mámor állhatatlan. Az én köröm tág, s benne én: Hideg és halhatatlan."
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu |
|