Minulescu, Ion: Annak aki rászed (Celei care minte Magyar nyelven)
Celei care minte (Román)Eu stiu c-ai sã mã-nseli chiar mâine... Dar fiindcã azi mi te dai toatã, Am sã te iert - E vechi pãcatul Si nu esti prima vinovatã!...
În cinstea ta, Cea mai frumoasã din toate fetele ce mint, Am ars miresme-otrãvitoare în trepieduri de argint, În pat ti-am presãrat garoafe Si maci - Tot flori însângerate - Si cu parfum de brad pãtat-am dantela pernelor curate, Iar în covorul din perete ca si-ntr-o glastrã am înfipt Trei ramuri verzi de lãmâiþã Si-un ram uscat de-Eucalipt.
Dar iatã, Bate miezul noptii... E ora când amantii, -alt'datã, Sorbeau cu-amantele-mpreunã otrava binecuvântatã... Deci vino, Vino si desprinde-ti din pieptenul de fildes pãrul, Înfinge-ti în priviri Minciuna Si-n caldul buzei Adevãrul Si spune-mi: Dintre câti avurã norocul sã te aibã-asa Câti au murit Si câti blesteamã de-a nu te fi putut uita?...
Eu stiu c-ai sã mã-nseli chiar mâine... Dar fiindcã azi mi te dai toatã. Am sã te iert - E vechi pãcatul Si nu esti prima vinovatã!...
Deci nu-ti cer vorbe-mperecheate de sãrutãri, Nu-ti cer sã-mi spui Nimic din tot ce-ai spus la alþii, Ci tot ce n-ai spus nimãnui. Si nu-ti cer patima nebunã si fãrã de sfârsit, Nu-ti cer Nimic din ce poetul palid Cerseste-n veci de veci, stingher, Voi doar sã-mi schimbi de poti o clipã Din sirul clipelor la fel, Sã-mi torni în suflet înfinitul unui pahar de hidromel, În pãr sã-mi împletesti cununa de laur verde Si în priviri Sã-mi împietresti pe veci minciuna neprihãnitelor iubiri. Si-asa tãcuti - Ca douã umbre, trântiti pe maldãrul de flori - Sã-ncepem slujba-n miez de noapte Si mâine s-o sfârsim în zori!
|
Annak aki rászed (Magyar)Tudom, lehet, hogy megcsalsz, akár már holnap… De mert ma nekem adod magad egészen, megbocsátom, -talán érthető- e régi bűnt, nem te vagy az első vétkező!…
Rád várakozva, te legszebb lány valamennyi közt emlékeimben, illatos füstölőt égetek háromágú csillogó ezüstben, ágyad szegfűvel hintettem tele s pipaccsal- vérvörös minden virág ma- fenyőillatot, balzsamot lehel a csipkés, tiszta párna, aztán a faliszőnyegbe bújva, mint vázában mirtusz három zöldellő citromágacska vár, s egy szál száradt Eukaliptusz.
De íme, elütötte az éjfélt… Varázsidőnek hitték a múltba’- szerelemükkel mikor a szeretők mérget, s gyönyört szívnak magukba… Hát jöjj, jöjj, bontsd ki elefántcsontfésűvel hajad, hatolj belém az Ámítás tekintetével, égő Valóság- ajakad kérdezze meg: Nőid közt hány volt szerencsés, kivel így lehettél, belehaltak-e, s hány rossz nő, akit bár szeretnél, nem tudsz elfeledni?…
Tudom, lehet, hogy megcsalsz, akár már holnap… De mert ma nekem adod magad egészen, megbocsátom, talán érthető- e régi bűnt, nem te vagy az első vétkező!…
Nem kérem tőled a csókok szeplőtlen, tiszta beszédét, nem kérek, - minek- semmit abból, amit másoknak mondtál, csak azt, amit még soha senkinek. És nem kérek bolondos szenvedélyt vég nélkül öledbe, nem kérek semmit, amit egy sápadt költő koldul, örökön örökké, számkivetve, csupán egy pillanatot adj, ha tudsz cserébe a pillanatok sorából, hogy aztán végül töltse be lelkem az a parányi mézsör, s fonjál hajamba zöld babérkoszorút, tekintetünkben lássuk megkövülni szeplőtelen szerelmünk hazugsághangjait míg mi hallgatagon- heverünk mint két árnyék, a virághalmokon- s megtetézve az éj varázsait, szolgálunk neki holnap hajnalig!…
|