Ilonka szeme fénylett mint a nap,
haja arany, friss búzamező;
ruhát virágból szövetett minap,
s egy övet hordott dereka alatt,
a világon mása fel nem lelhető.
Színarany volt kívül és belül,.
testét a villám belezárta.
Fénylik éjjel is, akár a tűz, hevül,
rejtőzik benne,- s nem véletlenül-
szerencséje, mint talizmánba'.
Varázsöv, tőle meg nem válna,
szerencséjét vesztené örökre,
virág nem nyílna, szellő nem járna,
lomboknak sem ébredezne árnya,
nem jönne többé nyár a földre.
De a Szent Nap titkon egyfolytába'
leste az övet, el akarta lopni.
S mert neki rég tetszett a leányka,
de az sohasem figyelt szavára,
döntött: bosszút fogok állni!
A lány édes semmittevésbe’,
ludt a réten, ábrándozgatott,
a völgyben szellőcske járt vele-
álomnak tűnt az élete
s a legényt gúnyolta legott.
De a Tündérherceg* rámosolygott.
Attól kezdve annak útját járta
a szép leány, s látta már a gondot,
életünk attól nem megoldott,
ha bűvöl a rét virága.
Szeméből, kék búzavirág tóból
hóvirágra –két fehér kebel-
ömlik forró könnye most! A bánattól
szerelmesen halálra is gondol:
a Tündérherceg veszejti el!
„- Micsoda őrült szerelem ez!
Így nem éreztem, te nem értheted-
csak álmodozol, mire jó neked?
Akarod, álmodjak én is veled?
Oldozd meg akkor övedet.”
Remeg a lány, és kín emészti:
„Elvenné tőlem szerencsémet!-
Félti az övet, nagyon is félti,
rálel az ellenség, ellopná, érzi,
ha éppen akkor arra téved.
„- Mitől félsz? Elbújunk valahol,
az erdőn, sűrű lombárnyékba
a fenyők alá zajtalan, ahol
emberi szem már át nem hatol,
sem a virágok titkos illata.
Így szólt, és hívta, hívta nagyon,
múljon el gondja valahány,
míg vágyaiktól hajtva vakon -
erdő mélyén egy nyári napon
elbújtak ők, a fiú, s a lány.
Elrejtőztek úgy, hogy sem virág,
sem ember őket nem látta volna.
De a szunnyadó ágakon át
átlátott a Nap, égből sugarát
küldte az övért, s elrabolta.
Érezte Ilonka nyomban
és sírva nézett szerteszét;
kereste körül a vadonban,
arca sápad, majd lángra lobban,
de sehol sem lelte övét.
Búját ahogy könnybe fojtja ő
s patakzik, árad keservesen,
megindult attól a csendes eső,
a cseppek közt az égre feljő
az öv, ragyogva, fényesen.
Az égi vándor, a Nap, nahát,
hahotázott újra és újra;
légben lebegő harmatcseppen át
küldte a bosszú gyilkos nyilát
a csent övvel, fénykoszorúba.
Ó, jaj az öv! nyög csalódottan.
Mennyi időn át őrizgetem én,
a Tündérherceg csatolta le rólam!
Belepusztult a nagy fájdalomban,
s eltűnt az éjek rejtekén.
Attól kezdve más lett a természet,
de nem lett több, ahogy kiderül.
Ilonkát ma nem látni sehol,
az emlékezetben élhet valahol,
tán a mese tőle édesül.
A díszes égbolt így a Napé lett,
mosolya perzsel, akár a tűz.
Ilonka, elfeledtek téged!
Mikor öved az égre téved
bosszúm belőled gúnyt űz.
Ha meg is halt a gyönyörű nő,
öve díszlik örök időkre már;
nyáron, ha esőt szitál a felhő,
szépséges ívben újra eljő
az emberekhez:a Szivárvány.