Fofanov, Konsztantyin Mihajlovics: Mindent unalmas próza tölt meg (Как много в жизни скучной прозы Magyar nyelven)

Как много в жизни скучной прозы,

Как мало ясных дней любви!

Уже давно померкли грезы,

Уже давно не льются слезы,

И веет холодом в крови.

Иду в раздумьи, а за мною

Могилы ранние друзей…

И что был свет, то стало тьмою,

И опечалился душою

Я на заре закатных дней.

Все, верно, осенью встречали

Такие дни: светло кругом,

Но лес в багрянце и печали,

И вся дорога, как из стали,

Звучит под тяжким колесом.

И, как в теплице разоренной,

Прозрачно в ясной пустоте,

И лишь на грядке засоренной

Подсолнух, солнцем озаренный,

Корону тянет к высоте!

Mindent unalmas próza tölt meg,

alig ragyog a szeretet!

Fakók az álmok, és a könnyek

már régesrégen nem ömölnek,

a vérben árad a hideg.

Sírok között töprengve lépek,

barátok, meghaltak korán...

Árnyakká váltak mind a fények,

s megkeserült bennem a lélek

alkonyi napok hajnalán.

Ilyen nap mindenkihez eljő

ősszel: fény mindenhova jut,

de bíbor és bánat az erdő,

s acélként cseng és bong a zengő,

súlyos kerék alatt az út.

Szétdúlt üvegházhoz hasonló

világ: áttetsző, űr-teli -

de gyomos ágyásban a csorgó

napfényben fürdő napraforgó

tányérját égnek emeli!