Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics: Bűn és bűnhődés (Vári Erzsébet) (Преступление и наказание Magyar nyelven)
Преступление и наказание (Orosz)Эпилог 1
Сибирь. Нa берегу широкой, пустынной реки стоит город, один из административных
центров России; в городе крепость, в крепости острог. В остроге уже девять месяцев
заключен ссыльнокаторжный второго разряда, Родион Раскольников. Со дня преступления
его прошло почти полтора года.
|
Bűn és bűnhődés (Vári Erzsébet) (Magyar)EPILÓGUS
I Szibéria. A széles, pusztai folyó partján fekszik egy város, Oroszország közigazgatási központjainak egyike; a városban van egy erődítmény, az erődítményben pedig egy börtön. Már kilenc hónapja ebben a börtönben ül a másodfokú kényszermunkára száműzött Rogyion Raszkolnyikov. Nagyobb nehézségek nélkül ért véget az ügyében folytatott bírósági eljárás. A tettes határozottan, pontosan és világosan megerősítette vallomását, nem kavarva össze a körülményeket, a saját érdekében nem enyhítette azokat, nem ferdítette el a tényeket, nem feledkezett meg a legkisebb mozzanatról sem. A legapróbb részletekig elmesélte a gyilkosság menetét: megvilágította a meggyilkolt öregasszony kezében talált zálogtárgy (kis deszkalapokból és egy vaslemez csíkból készült) rejtélyét, részletesen elmondta azt is, miként vette el a halott kulcsait, beszámolt ezekről a kulcsokról, beszámolt a fedeles ládáról, és arról, mi mindennel volt teli; sőt egyenként fel is sorolt néhányat a benne talált tárgyak közül; megoldotta Lizavéta meggyilkolásának rejtélyét; elmesélte, miként érkezett föl Koch, miként kopogtatott, majd hogyan ért föl utána a diák, elmondta, miről beszélgettek egymással; azután is, miként menekült ő, a tettes, lefelé a lépcsőn, miként hallotta közben Mikolka és Mityka sivalkodását, hogyan bújt el az üres lakásban, majd hogyan ért haza, végül pedig meghatározta a kő helyét a Voznyeszenkij sugárúton, az udvaron, a kapu alatt, ahol meg is találták a lopott holmit és az erszényt. Egyszóval világossá vált az egész ügy. Egyébként a nyomozók és a bírák nagyon csodálkoztak azon, hogy nem használta fel, hanem ehelyett egy kő alá rejtette a lopott holmit és az erszényt, de legfőképpen amiatt, hogy arra nem emlékezett részletesen, saját kezűleg milyen holmikat rabolt, sőt a számukban is tévedett. Hihetetlennek tűnt, egyébként, az a körülmény, hogy egyetlen egyszer sem nyitotta ki az erszényt, és azt sem tudta, pontosan mennyi pénz volt benne (mint kiderült, háromszáz tizenhét ezüstrubelt és három húsz kopekes érmét tartalmazott; s minthogy hosszú ideig lapult a kő alatt, néhány legfelül lévő, s a legtöbbet érő bankjegy nagyon megrongálódott). Sokáig igyekeztek megtudni: vajon miért hazudik a vádlott éppen ezzel a körülménnyel kapcsolatban, amikor minden mást önként és őszintén beismert? Végül némelyek (különösen a pszichológusok) még azt is lehetségesnek tartották, hogy valóban nem nézett bele az erszénybe, és ezért nem tudta, mennyi volt benne, és ennek tudta nélkül vitte el a kőhöz, na és itt jutottak arra a következtetésre is, hogy maga a bűntett sem történhetett másként, mint átmeneti elmezavarban, úgyszólván a gyilkolás és rablás beteges momomániája következtében, minden további cél és haszonlelés, számítás nélkül. Ezzel kapcsolatban éppen kapóra jött az átmeneti elmezavarról szóló legújabb elmélet, amelyet manapság igen gyakran igyekeznek alkalmazni bizonyos tettesek esetében. Ráadásul sok tanú – doktor Zoszimov, a vádlott régi diáktársai, a szálllásadónő, a szolgálólány pontosan beszámoltak arról, hogy Raszkolnyikov régóta betegesen búskomor állapotban volt. Mindez erősen hozzájárult ahhoz, hogy azt a következtetést vonták le, miszerint Raszkolnyikov nem egészen hasonlít egy átlagos gyilkosra, rablóra és tolvajra, hanem itt valami másról van szó. E vélemény pártolóinak legnagyobb bosszúságára maga a tettes szinte nem is próbált védekezni; a végső kérdésekre pedig, hogy mi késztette arra, hogy gyilkoljon és milyen indítékok alapján rabolt, Raszkolnyikov meglehetősen világosan, a legkíméletlenebb pontossággal azt válaszolta, hogy kilátástalan, rémes helyzete, nélkülözése volt az oka mindennek, valamint arra számított, hogy legalább háromszáz rubelt talál a meggyilkolt asszonynál, és ezzel kívánta biztosítani életpályáján a karrier első lépéseit. Azért szánta rá magát a gyilkosságra, állította, mert könnyelmű és kishitű személyiség, akit ezen felül a veszteségek és a sikertelenségek ingerültté tettek. Azokra a kérdésekre pedig, hogy pontosan mi késztette arra, hogy megjelenjék a rendőrségen és vallomást tegyen, egyenesen azt felelte, hogy tiszta szívből megbánta bűnét. Mindez szinte már durván hangzott... Ugyanakkor az ítélet enyhébbnek bizonyult annál, mint amit az elkövetett bűn alapján várni lehetett, és talán éppen azért, mert a tettes nem akarta ártatlanságát bizonyítani, sőt mintha kifejezésre juttatta volna, hogy ő sokkal jobban vádolja önmagát. Az ügy minden különös és sajátos körülményét figyelembe vették. A legkevésbé sem kételkedtek abban, hogy a bűnös a bűntett végrehajtásáig beteges és szegényes állapotban volt. Azt a tényt, hogy nem használta fel, amit elrabolt, részben annak tulajdonították, hogy elfogta a megbánás érzése, részben pedig annak, hogy a bűntett végrehajtása idején nem volt teljesen a józan eszénél. Lizavéta akaratlan megölésének körülménye még ez utóbbi feltételezést megerősítő példaként is szolgált: két gyilkosságot követ el egy ember, ugyanakkor elfelejti, hogy nyitva van az ajtó! Végezetül a bűnös éppen akkor jelent meg vallomástételre, amikor az ügy rendkívüli módon összekuszálódott annak következtében, hogy egy kétségbeesett megszállott (Nyikolaj) hamis vallomással magára vállalta a gyilkosságot, ráadásul ekkor a valódi tettesre nemcsak ékes bizonyítékok nem utaltak, hanem még szinte nem is gyanúsították őt (Porfirij Petrovics teljes mértékben tartotta a szavát) – és mindez végérvényesen hozzájárult rabsorsának enyhítéséhez. Ezen kívül teljesen váratlanul más olyan körülményeket is feltártak, amelyek erősen kedveztek a vádlottnak. Razumihin, az egykori egyetemista, információkat ásott elő valahonnan, amelyekkel azt bizonyította, hogy a bűnös Raszkolnyikov egyetemista korában utolsó fillérjeiből támogatta egyik szegény, tüdőbajos évfolyamtársát, és szinte fél esztendőn át ő tartotta el. Amikor ez a diáktársa meghalt, Raszkolnyikov ápolta elhunyt diáktársa életben maradt idős és gyenge édesapját (akit addig a fia tartott el és látott el élelemmel a saját munkáinak köszönhetően, szinte tizenhárom éves kora óta), végül kórházban helyezte el az apát, és amikor ő is meghalt, eltemette. Mindezek az információk bizonyos mértékben kedvezően befolyásolták a Raszkolnyikov sorsáról született döntést. Zarnyicin özvegye, Raszkolnyikov szállásadó asszonya, néhai menyasszonyának édesanyja szintén azt tanúsította, hogy mikor még másutt, az Öt saroknál laktak, Raszkolnyikov egy éjszakai tűzvész alkalmával kimentett két kisgyereket egy már lángba borult lakásból, és ekkor ő maga is égési sérülést szenvedett. Ezt a tényt alaposan kivizsgálták, és sok tanú megfelelőképpen igazolta. Egyszóval azzal végződött az ügy, hogy mindössze nyolc évi másodfokú kényszermunkára ítélték a bűnöst, méltányolva néhány enyhítő körülményt és azt, hogy a vádlott önként megjelent vallomástételre. Raszkolnyikov édesanyja már a per kezdetén megbetegedett. Dunya és Razumihin lehetőséget találtak arra, hogy a per egész idejére elvigyék Pétervárról. Razumihin egy vasúton megközelíthető, Pétervárhoz közel lévő várost választott, hogy lehetősége legyen rendszeresen követni a per minden részletét, ugyanakkor minél gyakrabban találkozhassanak Avdotya Romanovnával is. Pulherija Alekszandrovnának valamilyen különös idegbetegsége volt, amelyet hanem is teljes, de részleges elmezavar kísért. Már akkor nagyon beteg volt, lázas önkívületben talált rá Dunya, amikor a bátyjával való utolsó találkozása után visszatért hozzá. Ugyanazon az estén megbeszélte Razumihinnal, mit válaszoljanak az édesanyjának, ha a bátyjáról kérdez, sőt egy egész történetet találtak ki együtt arról, hogy Raszkolnyikov valahová messzire, Oroszország határához utazott, olyan egyéni megbízás alapján, amely végre pénzt és hírnevet hoz a számára. De megdöbbentette őket, hogy erről sem akkor, sem később maga Pulherija Alekszandrovna nem kérdezett semmit. Éppen ellenkezőleg, kiderült, hogy ő maga egy kerek történetet kerített a fia váratlan elutazásáról; könnyek közt mesélte, hogy eljött hozzá elbúcsúzni; ekkor az édesanya különféle utalásokkal a tudtukra adta, hogy egyedül csak neki van tudomása sok meglehetősen fontos és titokzatos körülményről, és hogy Rogyának rengeteg igen komoly ellensége van, tehát el kell bújnia előlük. Úgy vélte, bizonyos ellenséges körülmények megszűntével kétségtelenül ragyogó karrier vár a jövőben a fiára;
|